Érettségi időszak van. Ez mennyire furcsa? Önmagában kicsit sem, viszont annak, aki egy évvel ezelőtt ilyenkor még vadul rótta a Város Ligetet, leszarva ezt az egész hercehurcát, annak nosztalgikus lehet, még akkor is, ha nem telt el egy masszív időszak, csak egy év. Azóta pedig rengeteg minden változott. Kikerülni egy viszonylag kényelmes életből eléggé leterhelő. Most nem magamból indulok ki, hanem a környezetemből. Bár sokszor panaszkodom, nekem arany életem van a barátaimhoz képest, akik az óta nehéz döntések elé álltak. Majd a jövőben elválik, hogy ezek a döntések helyesek voltak-e. A helyzet velem is ugyan ez. Rettentően gyorsan megy az idő, mi pedig megpróbálunk alkalmazkodni. Nagyon furcsa az a tény, hogy szépen lassan eltávolodunk egymástól, ha akarjuk, ha nem. Az osztálytársak még hagyján, de a barátok… Nehéz. De ha nem 270 kilométer választana el minket, akkor se lenne egyszerűbb. Mégis, olyan remek lenne még egyszer visszamenni a középiskolába, ahol mindig volt miről beszélni. Ahol nem a „mi van veled mostanában?” volt a kérdés, hanem valami egészen kicsi és apró. Még ha napokat is töltünk együtt, az idő túl kevésnek bizonyul, hogy bepótoljunk hónapokat, míg nem találkozunk, vagy nem is beszélünk. És még így is szerencsések vagyunk, hogy alkalom adtán össze tud verbuválódni a brancs. De ez már csak ilyen.
Lehet, mert itt a tavasz és lassan a nyár is, és szeretem ezt az időszakot vidáman, barátokkal tölteni, de lehet a lustaságom az oka, de én rettentően unom ezt az állapotot. A főiskolára gondolok jelen pillanatban. Sejthettem volna, hogy ez lesz belőle, tekintve, hogy motiváció és elképzelés nélkül vágtam neki. Én csak annyit tudtam, hogy érdekel a földrajz és hogy egy bizonyos személy is ide járt, akinek irigylem az életének egyes szakaszait. Azt hittem menni fog, de csak döcög. A főiskolát és az egyetemet nem a hozzám hasonló deviáns diákoknak találták ki, vagy ki tudja. Egyedül az nyugtat, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki sikertelen a tanulásban. Értsd, nincs ösztöndíjam és nem is lesz soha a büdös életben. Valószínűleg a TTIK-ról nem is lesz senkinek, vagy csak nagyon kis százalékban. Ha megerőltetném magam, tudom, hogy menne, de most van bennem, azaz érzés, hogy inkább elmennék dolgozni és pénzt keresni, mintsem, hogy szenvedjek az iskolapadban. Vagy mentem volna szakmát tanulni, aminek nagyjából még van is értelme. Vagy nincs. Ki tudja már a mai világban. A mai fiatal nem, az teljesen tuti.
Van itt valami, ami nagyon bánt engem. Csütörtökön (2014.05.01.) elvisznek minket terepgyakorlatra. Öt napig fog tartani, és mint minden csoportos tevékenységtől, ettől is rettegek. Mindenkinek azt mondom, hogy a bogaraktól félek, hiszen erdőben leszünk és tavasz van, májusi cserebogarak, etc. De valójában ez csak a kisebbik rossz. Tény és való, hogy rettegek, hogy valami majd rám száll, vagy hozzáér a bőrömhöz és sikító frászban török ki, de attól még jobban félek, hogy felsülök egy rakás idegen előtt és ezzel még a jegyemet is elrontom. Túrázni szeretek, ráadásul nagyon szép helyre megyünk, de akkor is. Nem tudom, hogyan fogom felismerni és felcímkézni a kőzeteket. Nem tudom, hogyan fogom vezetni a bandát egy térkép és iránytű segítségével, hogyha csak előbbi volt valaha is kezemben. Nem tudom hogyan fogok lépést tartani én, aki bár tud menni sokat, de a maga, lassú tempójában. És sáros lesz, el fogok esni. Ki fognak röhögni, vörös lesz a fejem és este a párnámba fogok sírni. Édes gondolatok egy – lassan – 21 éves lánytól, igaz? De mit tegyek, szörnyű emlékeim vannak… amik voltaképp nem olyan szörnyűek, csak én veszem nagyon a szívemre, holott más bizonyára csak nevetne magán. Ma rájöttem viszont, hogy a legjobbat kell nyújtanom, és élveznem kell, mert ez volt az egyik dolog, amiért földrajzra mentem.
Az elmúlt napokban a főiskola melletti döntésem egy szörnyű ötletnek tűnt, és még most sem vagyok meggyőzve. Pedig az Univerzum nagyon igyekszik, hogy a kedvemben járjon. Mintha azt akarná kommunikálni felém, hogy várjam ki a végét. Hogy még ne adjam fel. És tulajdonképpen igaza van, mert nem élném túl. Nekem ahhoz túlságosan, betegesen nagy a büszkeségem, hogy abbahagyjak valamit, amit elkezdek, ráadásul félkészen, úgy, hogy nem adtam bele semmit. Vagy hogy nem adtam bele mindent. Márpedig én nem adtam bele mindent. De talán ez is olyan, mint minden más; csak elkezdeni nehéz. Na de, mint mondtam, az Univerzum próbál a kedvemben járni. Csillagászaton sok érdekes dolgot tanulhatunk a mechanikájáról és, hogy mennyire sok ismeretlen van felettünk, de lehet, hogy ő jobban ismer engem, mint az emberiség őt. Komolyan van egy ilyen perverz elképzelésem, hogy lesi minden gondolatomat valahol messze, vagy éppen közel. Olyan, mint egy jó barát, aki segíteni akar, csak néha szarul csinálja.
Például. Aqene mellett feküdtem, amikor elalváskor bevillant egy olyan kép, amire esküszöm, sose vágytam és nem is gondoltam! Legalábbis az én közreműködésemmel nem. Pánikba estem egy pillanatra. Olyan volt, mintha megkaptam volna egy kicsit minden egyedülálló ember kétségbeesett érzését. Roppant ijesztő és újszerű érzés volt; ugyanis most az egyszer átfutott az agyamon, hogy mi van, ha nekem nem lesz párom. Ha nem lesz gyerekem és egy szerető társam, akit basztathatok egy jó 50 évig. Elképzeltem magam 37 évesen, és… őszintén szólva nem láttam magam. Egy pillanatra csak, de kétségbeestem és mai napig fogalmam sincs, hogy mitől. Azóta nem is gondolkodtam ezen, mert tulajdonképpen nem akarok ezzel foglalkozni, de vicces, hogy pont másnap kaptam egy udvarlót, akit gondolom az Univerzum dobott oda, pedig nem kellett volna, tekintve, hogy félrenézte a dolgot és egy perverz mazochistát küldött rám, akinek valami furcsa fétise van. Egy viccnek elmegy, de szerintem akkor is furcsa, hogy tőlem idegenül ilyen gondolat lepte el a fejemet egy másodpercre és máris jött a véletlen egybeesés. Amúgy tényleg nem jár ezen az agyam, valószínűleg frigid vagyok és ez teljesen jól van így. Mindezzel arra akartam kilyukadni, hogy az Univerzum ereje tényleg létezik, tekintve, hogy nem hiszek se Istent, se véletlent. Mindenesetre ez egy remek lecke volt számomra. Talán így kicsit elfogadóbb tudok lenni azokkal az ismerőseimmel, akik görcsösen vágynak egy – főként – fiúra. Tudniillik a hülyeség mellett ez a másik dolog, amitől a falnak tudok menni.
Szóval ez van, tele vagyok kétségekkel és félelmekkel. Úgy érzem az életem nem tart semmilyen irányba, és ami még rosszabb, nem tudom, milyen irányokba mehetne egyáltalán. Valahogy úgy tudnám megfogalmazni, hogy túl sok mindent nézek. Tudniillik a „minden” és a „semmi” között igen apró a választóvonal. Néha összekeverhetjük a kettőt, s félek én is ebbe a hibába estem. Mondjuk nem olyan ember vagyok, aki nem oldja meg a problémáit, de akkor is ijesztő, mert túlságosan megfoghatatlan. Nem tudom megragadni a pillanatot. AZT a pillanatot! Dead Moriarty valószínűleg értette volna, csak neki fűre és 10.000 mérföldre volt szüksége hozzá, nekem meg egy évre, ami esküszöm, hogy rettentően gyorsan elszaladt a fülem mellett.

Szóval december 24. napja van, karácsony. Engem fél 11-kor kivertek az ágyból, majd díszíthettem a fát, aztán nagyanyám átjött, négyen megebédeltünk, túlestünk az ajándékozáson, majd mindenki ment a maga dolgára. Nagyanyám vissza az élettársához, anyám dolgozni, nevelő fel gépezni én meg a receptkönyvekhez. Tudom, hogy ünneprontó vagyok, de abszolút nem szeretem a karácsonyt. Nem kap el a feeling, zavar, hogy minden zárva van, zavar, hogy megannyi fát kivágnak, és zavar a mögötte rejlő mindenség. Római katolikus vagyok eredetileg, de messze nem érzem, hogy ez az én hitem lenne, sőt, kacagva tekintek minden hívőre. Ez az én saram, tudom, hogy nem kellene lenéznem a kisebbségszociológán mögöttem ülő lányt se, amiért hobbiból zsoltárokat énekel meg templomba jár... Nem kellene, mégis bennem van a lekezelés. Szóval ha a Jézuskás meg keresztény mivoltját nézem az ünnepnek, nem fog meg. Nem szeretem ezt az ajándékozási ceremóniát se. Nem kell ajándék, én sem adok. Minek? Úgyis a polcon végezné, maximum én használnám el. Nekem pedig nincs szükségem minden karácsonykor új mobilra, meg mindenféle kütyüre. (Itt teszem hozzá, hogy nevelő érintőképernyős telefont vett anyámnak, akinek már így is volt egy, plusz nagyanyám is kapott egyet élettársától, mert az nagyon kell neki, plusz nevelő is kinézett magának egyet, mert tetszett neki a lapozós effekt a menüknél.) Szóval nem, az ajándékozós része sem fog meg. Kisgyerekként persze vártam, hogy milyen ajándékokat kapok, de legtöbbször csak ruha volt, ami meg hát kell a ráknak. (Ismét megjegyezm, hogy tudom, hogy ünneprontó vagyok és bunkó.) Nem fog meg a szeretet. Bitch please, milyen szeretet? Mitől kéne jobban szeretve éreznem magam, mint máskor? Csak mert ki van világítva a fél város, és mert az egész Lehel Csarnokot belepi a friss fenyőfa illat? Csak mert villog a sarokban egy fenyőfa? Mert kerekasztalhoz ültünk a "családdal"? Így zajlik minden második szombatom. Nekem ez az egész mizéria csak egy lüktető góc a fejemben, ahogy küldik felém ezt a mézédes álmot, hogy felejtsem el egy pillanatra, hogy a világ egy szar hely? Bocsi, de nem tudom elfogadni, hogy ez a szeretet ünnepe, amikor a világ másik pontján egészen kicsike gyerekeket dolgoztatnak gyárakban éhbérért, hogy valamelyik rokon gyerekének legyen egy új barbieja, vagy valakinek egy jobb iphoneja, akármilye. Nem lehet szeretet ünnepe, amikor tőlünk párezer kilóméterre háború dúl, és nem lehet szeretet ünnepe, ha muszájból ajándékozunk olyan embereknek, akiket amúgy kimodva utálunk, csak hogy ne sértődjön meg. Ez személyes példa. Nincs karácsonyi hangulatom, és az a csúf igazság, hogy sohasem volt. Szívből gyűlölöm a közös, erőltetett családi ebédeket, az ajándékokat, a mű mosolyokat. Nem értem mire fel kéne boldogabban lennem. Ezért is nem öltöztettem a blogot új köntösbe. Fütyülök az egész hacacáréra, a XXI. században a karácsonynak nevezett mizéria nem más, mint egy jó reklámfogás, és nem a szeretet ünnepe, hanem a kapitalizmusé, csakhogy én nem kérek belőle. Nektek jó ünneplést, de engem kérlek hanyagoljatok az elkövetkező életben a Boldog Karácsonyt! felkiáltással, mert nem ünneplem és nem is akarom. Ez a nap is olyan, mint a többi, semmivel se másabb.

Sziasztok! Azt a mocskos búval baszott eget! Hát ne tudjátok meg hogy le vagyok maradva tanuás szinten. Kémia zh hétfőn lesz, de én még lógok egy előzővel, mert az nem volt a legfényesebb, plusz le kéne már adnom vetülettanra a térképemet, ami itt porosodik mióta, plusz a Kőzettan gyakorlati része valahogy eddig kimaradt az életemből, plusz Borkultúrára ma (azaz tegnap) nem mentem zh-t írni, mert fingom nem volt mi lesz benne. Azt is halogatták már harmadik hete, és végül szó se volt a doga anyagáról. Egész órán iszunk amúgy is, lóhere nincs a füzetemben. A többi zh-t már megírtam, a turizmus megvan, ami a legnehezebb, de pechemre pont az egyik kedvenc tantárgyam jegymegajánlója nem jött össze, szóval mehetek vizsgázni, éljen. A hétfő brutál lesz, két zh is, aztán kedden egy kisebbségszociológia és ennyi, azt hiszem. Ja meg az esszémet még mindig nem olvasta el a tanárnő, szóval sanszos, hogy hibás az email címe. Pedig addig nem tudom neki leadni míg meg nem nézi. Életemben nem írtam esszét, ez volt az első. Ha szeretnétek látni, elérhetitek ezen a linken. Majd megpróbálok valamikor időt szakítani a blogra, mert szeretnék mesélni Prágáról, vezettem kis naplót is kint, már félig meddig be tudtam másolni. Úgy összességében a kommentárom csak annyi, hogy fuuuuck.

Sziasztok! Most otthonról írok, tegnap éjszaka érkezett a Tulipán IC a Nyugatiba. Ezt a nevet azért jegyeztem meg, mert ritka kényelmetlen volt, szabályosan megfájdultam tőle. Ez volt az első eset, hogy nem találtam a helyemet az ülésben, ami azért három és fél óránál igen számottevő. A mai napom átlagos volt. Délután felkeltem, anyám addig bevásárolt és átváltott pénzt is, de teljesen feleslegesen, mert mehettem vissza a piacra váltani szintén, ugyanis ez az okos nő, eurót kért. Hát persze, a cseh korona meg bekaphatja. Szóval volt egy kisebb valuta hiány, de szerencsére már a pénztárcámban vannak a megfelelő fizetőeszközök. Hajnali ötkor érkezik majd a házunk elé anyám főnöke. Ő visz majd ki a Keleti-pályaudvarra, ahol indul a vonatom. Izgatott-e vagyok? Még szép, tuti, hogy alig fogok aludni az este. Nagy kihívás lesz ez számomra, hiszen egyedül vágok neki egy teljesen ismeretlen ország, ismeretlen városának. A nyelvtudámomra muszáj lesz támaszkodnom, felelevenítenem a német nyelv szépségeit, és ha minden kötél szakad, még kamzuhatok a nem létező angol nyelvtudásommal. Sok szép helyre szeretnék eljutni ottlétem alatt, és persze a szuvenírek is elmaradhatatlan kellékek lesznek. Amitől a legjobban félek, az a hotel bejelentkezése. Ki van már fizetve, van róla papírom. Irodnán keresztül még életemben nem utaztam, és talán innen is fakad a bizalmatlanságom. Remélem minden emlékezetes lesz. Amit tuti vennem kell, az egy gyönyörű képeslap Bambinak. Mindenképpen kap tőlem, hiszen tudom, hogy oda meg vissza van Prágáért. A vonat hossza amúgy hét óra lesz, olyan 12:30 felé fogok begurulni a vasútállomásra. Amúgy ha nem mondtam volna, ez a születésnapi ajándékom volt. Megtudtam ugyanis, hogy telefont kaptam volna, ráadásul okostelefont, ilyen ujjal rábökőset. Ennek csak az volt az előnye, hogy Nokia felirat villogott rajta. Viszont én megvagyok ezzel a nagyon régi Sony modellel, amit Zsuzsi adott nekem, hogy legyen már végre telefonom. Elmagyaráztam, hogy semmi értelme az ilyen androidos meg rák tudja milyen telefonoknak. Max ha szarsz is tudsz rajta netezni, ennyi, ahogy Deniz mondja. Elmondtam nekik, hogy inkább valami olyasmit adjanak, aminek örülök is, például egy vonatjegyet egy meglepetés országba. Végül Prágára esett anyám választása. Nagyon örülök neki, habár ő mindig képes olyan népeket kiválasztani, akik engem közönyösen hagynak. Lehet, hogy most elvarázsol Prága szépsége? Lehet. Képekről nézegetve egy az egyben Krakkó és Budapest ugrik be. Ezek a közép-európai nagyvárosok mind egy kaptafáról készültek, de nem baj. Kívánjatok sok szerencsét! Remélem visszatérek december elsején. Puszi.