Miért nehéz diáknak lenni? Jogosan merülhet fel a kérdés, elvégre anyáinknak, apáinknak, de főleg nagyszüleinknek még nem volt ennyire nehéz. Gondolom. Gondolom, mivel az én piciny családom közül én vagyok eddig messze a legjobban iskolázott. Anyám mindig büszkélkedett a színötös bizonyítványával, amikor még általános iskolás voltam, és rettentően lusta, hármas-négyes… amikor a matematika nehezebbé kezdett válni, akkor pedig kettes tanuló. Már fogalmam sincs milyen lett az a bizonyítványom, de azt tudom, hogy az érettségim nem lett annyira rossz, mint várták. De milyen is volt az általános? Hát, ahogy én emlékszem… az nem számít, de ahogy visszagondolok rá 21 éves fejemmel, azt kell, mondjam teljesen felesleges egy bizonyos szempontból. Arra persze jó volt, hogy nyolc évig szocializálódjon az ember és megtanuljon alapvető dolgokat, mint például a helyesírás vagy a számolás, történelmünk egy szeglete. Nyolc év viszont sok erre, főleg, hogy a történelmünk minden, csak nem aktuális, hogy a helyesírást csak olvasással és írással lehet tökéletesíteni, a számolás pedig készség kérdése, a matematikát meg minden tizedik ember utálja. Ezen kívül még rengeteg óra, különböző dolgok, rengeteg lexikális tudás. Kérdem én, ért valamit az a rengeteg magyar nyelvtan? Semmivel sem többet, mint az irodalom – pedig imádtam, faltam a verseket, ebben mindig remek kompetenciát mutattam. Kérdem én, volt bármi gyakorlati feladat vagy teszt, ami által dönteni tudtunk, hogy milyen középiskolába menjünk tovább? Számomra nem. Oda, ahova felvesznek, meg közel van. Nem mintha lett volna beleszólásom a dologba. Amúgy arra gondoltam, hogy rajziskolába szeretnék menni, mert abban is mutattam kompetenciát – szerintem. Itthon viszont nem sokat törődtek ezzel, főleg, hogy a nevelőm lánya sokkal ügyesebb volt nálam, és két dudás nem fér meg egy csárdásban. Ezen kívül más nem érdekelt, nem tudtam hova akarok tovább tanulni, mert nem kaptam jelzőlámpákat és biztos támogatást az iskolában. Nem tanított meg arra, ami egy fiatal elmének a legfontosabb: hogy miben lehetek jó, hogy milyen sok dolog van, ami érdekelhet. Pedig egyszerű lett volna a gyerekfejnek: sok látványos dolog, kevés elmélet és rengeteg gyakorlati feladat.

Na de mit hozott a bizonyítvány, s otthon mire szánták el magukat? Nem másra, minthogy bedugnak egy kereskedelmi középiskolába. Engem, aki világ életében humán beállítottságú volt, a reál és természettudományi tárgyakból pedig csak bukdácsolt (kivéve…). Miért? Mert ez logikus döntés; kereskedelem mindig volt, van és lesz. Kereskedelmi szakember leszek! Hah! Parádésan leérettségiztem, de szerintetek az lettem? Hát persze, hogy nem. Német előkészítős voltam, rengeteg órában tanultam a kibaszott németet, pedig akkora már nagyon gyűlöltem. Gazdasági, áruforgalmi és marketing óráim voltak. Rengeteg oldalnyi maszlag, csoportosítások, számolások és esszék. De most belegondolva, mit értem vele? Szerintem semmit. Attól még, hogy lenyomták az elméletet a torkomon, még fogalmam sincs, hogy mit tesz egy cég vezetője, vagy hogyan működik a bank. Mert nem úgy, ahogyan a könyvekben azt leírják. Egyedüli tényleges tudás, amit szereztem az a pénztárgépkezelés volt. Tudjátok mi a vicc? Csupán annyi, hogy elavult eszközökkel kellett dolgozni, elavult módszert tanultunk, ergo, semmit nem érünk vele. Csak egy újabb felesleges papír. No rendben, az informatika megérte, lett ECDL vizsgám, de azok alapok voltak, olyan alapok, amiket már azelőtt is tudtam. Programozni valamiért senki nem tanított meg, holott akkor már régen tudtam CSS-t és PHP-t kódolni, valamint sokkal gyakorlottabb voltam képszerkesztésben, mint bárki más. A középiskolás történelem volt viszont az igazi vicc. Újra meg újra ugyanazokat az eseményeket kellett megtanulni, mint általánosban. Mi ez, ha nem a világ legmókásabb dolga? És a természettudományos alapozók, édes istenem! Kémia, fizika, biológia, földrajz! Rendben, elfogadom. Ekkor már volt annyi élettapasztalata az embernek, hogy eldöntse melyik érdekli egyáltalán, melyikben mutat tehetséget. Ám ismét csak elmélet, elmélet, elmélet. Mintha könyvekre lehetne generációkat alapozni. Senki sem mondta el, hogy kiért baromi király biológiát tanulni… vagy fizikát, kémiát. A tanárok már úgy álltak nekünk, hogy lenyomják azt a két évet, úgysem akarunk ezzel foglalkozni. Ők is tudták, hogy muszáj-órák. De ennek nem feltétlenül kellett volna így lennie.

Lehet, hogy ha későbbre időzítik és csak egy évet szánnak rá, de az alatt az egy év alatt elmagyarázza nekem egy tanár, hogy a fizika miért egy csodálatos és fennkölt tudomány, akkor most asztrofizikát tanulnék. De nem, mert fizikán csak törvényeket tanultunk, ráadásul olyanokat, amiket nem demonstráltak előtte. Nos, így marha nehéz bármit is komolyan venni. Lehet ott volt a probléma, hogy valamiből túl sokat, valamiből túl keveset mutattak. Túl kevésre volt már példa, túl sokra pedig ott a matematika. Félig objektív dolog ez, félig személyes. Nem nagy titok: gyűlöltem! Soha nem voltam benne elég jó, nem vitt rá a lélek a gyakorlásra, számomra egyet jelentett a sikertelenséggel ez a tantárgy. Szégyen, nem az, de megbuktam belőle, s rettegtem, hogy mi lesz az érettségin. Egy időszakban ugyan volt egy csodálatos tanárom, aki mellett könnyű volt megérteni mindent, s így négyes lettem, de amúgy mindig csak sikertelenség ért ezzel kapcsolatban, kettesnél jobb jegyet nem kaptam, csak annál a szent asszonynál. Akkor még nem tudtam volna megfogalmazni, hogy ez miért pontosan felesleges. Azt sem tudtam, hogy mire használjam! Most már persze tudom, hogy mire használhatnám mindazt a tudást, amit megpróbáltak megértetni velem. Igen, ha programozónak mentem volna, akkor most nagy gázban lennék. De nem lettem programozó, nem mentem matematika-fizika szakra, hogy tanár lehessek. Egy csomó olyan dolgot kellet görcsös idegességben, erőltetett tempó szerint megtanulni (a mintatervet követni kell, baszdmeg akkor is, ha kitör a háború!) amit más országokban a felsőoktatásba szánnak a diákoknak! Felsőoktatásban! Integrálás, meg a kis térdem kalácsa, elmehet bárhová, mert ez megint csak olyan dolog, amivel maximum a haveroknak lehet felvágni, de még ők is megharagszanak érte! Sok hűhó a semmiért.

Mondom mindezt úgy, hogy fantasztikus középiskolából jövök! Oké, ez hazugság… de az nem, hogy fantasztikus közösségből jövök! A középiskolám nem tudott felmutatni sok eredményt, országos viszonylatban hátul kullogott. Aztán elindították a nyelvis előkészítőket, megjött az osztályunk – akik így visszagondolva eléggé kompetensek voltak – s tőlünk várta mindenki a csodát. Meg is kapták, sorra nyertük a versenyeket. Meggyőződésem, hogy mi – személy szerint nem én – húztuk fel a színvonalat. Na de nem ez a lényeg. Olyan közösség voltunk, akik képesek a kritikus gondolkodásra, akiknek számít, hogy mit, hogyan és kitől tanulnak. Sokkal többet engedtünk meg magunknak, mint bárki más. Az osztályfőnökünk pedig a végéig kitartott mellettünk. A középiskolám egy lepukkadt házrész a nyolckerben, mindenféle kisebbség megtalálható a falai között (ezt, mint kisebbségszociológiát tanult ember mondom) és nem hallottam sok jót róla. Ennek is megvoltak a maga bajai, amit a rendszer akasztott rá, de egy valamiben überelte az összes kibaszott gimnáziumot és annak lenéző diákjait (tisztelet a kivételnek). Azok között a falak között voltak ember, akik megtanítottak gondolkodni. A logikát nem a matematika verte bele a fejembe, hanem az, amikor a magyar tanárnőm leült velem szembe és azt mondta: Gondold át, aztán írd le. Én nem rághatom a szádba az elemzését ennek a műnek. Mennyire igaza volt! Mennyire átkozottul igaza volt! Imádtam ezután elemezni, kutatni, s amúgy Szirmait is ekkora ismertem meg, az összhang pedig fantasztikus volt. A magyar tanárnőm legyen örökké áldott, mert ha ő nincs, ilyen vehemens ma én se lennék. Több olyan tanár kéne… a legtöbb embert leültetném kerek asztal elé, hogy nézze végig az egyik kedvenc sorozatom, a Gokusent! Nézze csak végig, mi mindent kellene tennie egy tanárnak, aki arra adja a fejét, hogy tanít. Nem csak szépen megfogalmazott mondatokat, hanem valami hasznosat, amit hozzáadhat a jelleméhez. Mert a tudás hatalom, csak azt a tudást manapság már nem kaphatod meg. Na de itt jön a java.

Érettségi után fejemet adtam arra, hogy lediplomázok. A szakom választásába már nem szólhattak bele a szüleim, nem engedtem. Sokat gondolkodtam, hogy főiskolára menjek, vagy szakmát tanuljak, de végül úgy döntöttem, hogy távozom. Mint Charlie, én is elhagytam a várost, elszakadtam itthonról, ezzel pedig nem kis stressz alá helyeztem a családom, illetve a barátnőim, akik ugyanabba a pesti iskolába mentek szakmát tanulni. Tudjátok, az lett volna a kényelmes, ha velük tartok, de én túl őrült voltam. Én abszolút úgy választottam, ahogy a szívem diktált. Semmi logika nem volt benne. Tudtam, mi érdekel, tudtam, hogy miben vagyok jó és azt is tudtam, hogy kinek a lábnyomait akarom követni. Hát így kötöttem én ki Nyíregyházán. Nem azért mentem oda, mert csak oda vettek fel… azért mentem oda, mert csak ezt a helyet jelöltem be! Minden bizodalmamat, álmomat és vágyamat egy olyan városra, iskolára bíztam, amit még életemben nem láttam. S mit adott az iskola nekem, a saját életemért cserébe?

Én vagyok az a lány, aki nem alszik a vizsgái előtt. Én vagyok az, aki tisztességesen megcsinálja a beadandóit, nem csak kimásolja őket. Ó igen, én vagyok, aki nem jár be az órákra, és rengeteget hiányzik kollégiumi lakó létére, de én vagyok az is, aki megtiszteli a tanárt, és nem puskázik, hanem tényleg tanul! Tanulok, mint egy idióta, bár nem folyamatosan, hanem egyszerre rengeteget. Teljesen mindegy, mert másnapra úgyis elfelejtem. Több tízezer oldal, rengeteg szakirodalom. Öreg és kopasz, szakállas és ősz emberek könyvei, akik nem tudnak rajtam segíteni! Csak a saját nevemben beszélhetek, de tessék, talán az is valami! Itt vagyok, félig már megtettem az utamat, ha a tanáraim is úgy akarják, nem fogok félévet csúszni. Tehát a félidőben vagyok, mögöttem megannyi óra és tananyag. Elméleti tananyag. Gyakorlati volt, de elenyésző. Szerintetek azt érzem, hogy szakember lennék? Nem! Úgy érzem magam, mint egy idióta. Anett mindig azt mondja nekem, hogy mennyire okos vagyok, pedig semmihez nem értek! Egy idióta vagyok, s azt nem átallnak az öreg tanáraim is az orromra kötni, akik tán már elfelejtették, hogy az évek tették őket rohadt műveltté, nem pedig az, hogy a tanáraik szívatták őket, lenézték őket. Nos igen, nem feltétlenül azt tanulom, ami érdekelt. Ha tanulom is, maximum a történelmét. De mit érek a történelemmel, régi emberek mondásaival? Az én területemet például erősen érinti az aktuális politika, a tanáraim mégis belepirulnak! Nonszensz! Na ezt adta az iskola, rettegést.

Rettegést, hogy nem tanultam semmit, elfecséreltem értékes éveket az életemből, s hogy majd sehova nem tudok elhelyezkedni. Lesz egy diplomám jobb esetben, de a fejem akkor is üres lesz, mert megannyi mondatot tanultam meg, nem pedig azt, hogyan kell élni a világban, eladni magam és végezni a feladatomat. Reménytelenséget adott, teljesen kilátástalan vagyok. Miért? Mert a szobatársam a tökéletes ellentétem. Amit tanul, az gyakorlati dolog, ott nyomon követhető a tudás, a fejlődés és az is, hogy majd talán, ha kicsit megváltozik és jobban eltudja magát adni, akkor nagyon sikeres lehet! Már most is sikeresebb, mint én valaha leszek. Az irónia: azt tanulja, amit gyerekkoromban én szerettem volna. Nagyon büszke vagyok rá, de azt kívánom bárcsak magamra is büszke lehetnék. Mindenki tudja, hogy jobb már nem lesz, az oktatási rendszerünk egy kalap szart nem ér, a kitermelt emberei pedig annyit se. A földrajz, amit valaha annyira szerettem, már nem más, elméleti anyagok hatalmas lavinája, tűzkerülgetés, irreleváns és nem aktuális dolgok összessége. Csodálatos, de megfáradt tudomány, a tanítói pedig hasonlóak. Okos, intelligens, bizonyára fantasztikus szakemberek, akik viszont idősek, nem tudnak lépést tartani a világgal s annak igényeivel. Nagyon nehéz ezt leírni, de így érzem, így vettem észre, s aki hasonló cipőben evez, mint én, illetve nyitott szemmel jár, az szintén láthatja, hogy haldoklunk, én legalábbis biztosan. Azt hiszem, minden itt van a kis írásomban, ami megmagyarázza, hogy miért olyan nehéz diáknak lenni. Tudjuk, hogy nem volt ez mindig így, tudjuk, hogy máshol eredményesebben megy, s tudom azt is, hogy vannak ellenpéldák, de ez itt nem Finnország, nem a finn csoda, hanem a magyar valóság, ami számomra még soha nem fájt ennyire.

Act 2 - A brüsszeli tömegközlekedés csodái.

Reggel felkelünk, majd csendesen megpróbálunk elkészülni. A többiek még alszanak, drága szobatársaink. Bár angolul senki nem tud annyira, a szeretetteljes hello azért mindig megvan. Tehát elindulunk a reggeli párás időben, és csak reménykedni tudunk, hogy nem kap el az eső. Természetesen metrózunk, s ehhez az arab negyeden kell átvergődnünk. Nos, ez Brüsszel egy másik arca, mindenesetre nagyon hasonlít a budapesti eldugott negyedekre. A metró rendszer nagyon érdekes. Automatából vesszük a jegyet. Van vagy 12-féle jegy, gondolva minden korosztályra és emberre. Nekünk a jump kell, ami egy óráig bármire felhasználható és 2,10 euró. Már most megtanuljuk, hogy az apró fontos dolog, mert papírpénzt nem fogad el a gépezet. Sikeresen megvesszük a jegyeket, s leolvassuk a kapukon. Sehol egy ellenőr amúgy. A metrómegállók kreatív kidolgozása miatt az állunk a padlóra kerül, a brüsszeliek pedig nem értik, két hülye magyar turista miért fényképezi a földalattit. Egy sínen körülbelül négy metró jár, s cuki jelzőtáblák és villognak, hogy melyik szerelvény érkezik éppen. A belső berendezés is nagyon kényelmes, tágas, sokkal másabb, mint ami itthon van. Mint a vonatokon, van külön kerékpártároló, plusz hely babakocsisoknak is. A Parc megállóhoz érünk, s nevéhez híven egy parkkal találjuk szembe magunkat. Ez amúgy a Royal Palace tulajdonát képezi, ami a liget túloldalán fekszik. Végigsétálunk rajta, megannyi szobrot örökítünk meg. Nagyon korán van még, de fél Brüsszel körbe-körbe futkos, idős-fiatal és boldog-boldogtalan. Amint kiérünk az egyik oldalon, elkezd szakadni az eső, ráadásul a szél miatt az esernyőnket sem tudjuk használni. Andi bénasága miatt a kukában landol Julcsi - a legszebb párducmintás esernyőnk. A Royal Palace amúgy akkora, hogy bele se fér a kameránkba! A kertje ingyen látogatható, de az esőre való tekintettel, inkább száraz helyre húzódunk. Ez a Royal Palace melletti Belvue Múzeum. Nagyon unalmas és drága helynek tűnik, szóval az ajándékboltnál tovább nem megyünk. Miután az idő lecsillapodik, indulunk a villamoshoz, ami elvisz majd minket az Operaházhoz és hasonló szép helyekre. Itt történik az első baki - nagy tehetségesen a villamoson hagyom a telefonomat. Amikor rájövök erre a tényre már kicsit késő. Azonnal robogunk arra, emerre a villamos ment, hátha elkapjuk a rózsaszín szerelvényt, ami elkövetelte az én béna kis telefonomat. Aztán rá kell jönnünk, hogy hiába üldözzük, mert ezeken a síneken is három különböző szerelvény megy, minimum 15 percenként. Ne tudjátok meg mennyi időt elszúrtunk az életünkből, míg végül elvágtattunk a Namur megállóba, ahol információs fülke működött. Ott szépen leszólítottam egy fiatal férfit, hogy elvesztettem a telefonomat és mit lehet tenni az ügy érdekében. Szegény nem tud angolul, de megvigasztalom, hogy ne aggódjon, én sem. A kolléganője segítségével (aki amúgy fekete bőrű és francia ajkú) megtudjuk, hogy hova kell mennünk és mikor. Felírjuk a Talált tárgyak helyét, majd folytatjuk tovább a napot. Amúgy túlságosan nem izgatott a dolog, csak az zavart, hogy a telefonom hátán ott volt egy Luffy matrica, ami így az éteré lett. Na meg persze sajnáltam a Picuros képeket, plusz féltem mit szólnak majd otthon. Amúgy túl sok időnk már nem maradt semmire, mert annyit elszenvedtünk a villamosnál, de azért jó nap! Főleg, hogy sötétedés után meglessük a Grand Place-t, mert esti fényben még nem fényképeztük le. Megdöbbenünk, hogy este mennyien vannak kint! Mintha Brüsszel össze lakosa odatrappolt volna. A tér közepe el van már most kerítve. A Grand Place amúgy fényben úszik, meg valami cuki zene szólt, de pont a végét érjük el. Közös kép természetesen szükséges, szóval Andit odaküldök egy szimpatikus férfihoz, hogy kérje meg egy kép erejéig. Megteszi, de sajnos a partnerínám nagy bánatára a férfi beszélgetni is akar. Innen átveszem tőle a stafétát. Kérdi, hogy miért van elkerítve a tér. Mondom neki, biztos a Virágfesztiválra készülnek. Aztán mint minden turista, megkérdi, hogy honnan valósiak vagyunk. Elmondom, olyan büszkén, ahogy csak kifér, hogy magyarok vagyunk. Kiderül, hogy már járt Budapesten és nagyon szépnek tartotta. Dagad a keblem. Beszélgetünk még egy kicsit, majd elbúcsúzunk. A Palace oldalára sétálunk, ahol megmásszuk a herceg erkélyét. Ott egy kínai leányzó, akit szintén megkérünk egy kép készítésére. A hercegi palota erkélyéről figyeljük a fényjátékot, míg a közteresek le nem tessékelnek. Szerencsére csak csúnyán néznek. Lemegyünk, én lefényképezem a macskaköveket, aztán valami történik. Újra felvillannak a fények, s újra szól a dal. Azt se tudjuk mit videózzunk le! Rájövök, hogy a zene nem cuki, hanem a valaha volt legédesebb, leggyönyörűbb muzsika, ami tökéletesen passzol a kék, zöld és rózsaszín fények táncához. Olyan szép, hogy teljesen meghatódok, Andi pedig elsírja magát. Hát, ott vagyunk. Ott voltunk. Még mindig hihetetlen. A műsor után extázisban sétálunk vissza a hotel fele. A csokis boltok még nyitva vannak, és az akció szócskára felkapjuk a fejünket. Azonnal veszünk egy 10 eurós csoki csomagot. Nagyon fáradtak vagyunk, de azért még egy sör lecsúszik kedvenc pubbunkban. Míg a pubhoz érünk, hozzánk csapódik egy néger hapsi, annak reményében, hogy felcsíphet minket a lakására. Nem hülye, s még be is jön, ha egyedül lennék, tán beülnék vele egy sörre, de így csak elutasítani tudom. Mindenesetre beszélgetünk, és én lepődök meg a legjobban, hogy értjük egymást. Kiderül, hogy kongói, s négy évvel ezelőtt költözött Brüsszelbe a családjával, s azóta is itt laknak, és tud spanyolul is. Én erre felvágok animékből összeeszkábált japán tudásommal. Aztán megkértük a vicc kedvéért, hogy mondja el a „Mit sütsz kis szűcs” mondókát. Nagyot nevettünk. Végül kicsit erőszakos lesz, s lerázzuk, majd irány a pub. Hátul, a dohányzó szobába kérjük az italunkat, ahol véglegesen hülyét kapunk s elkezdünk Keresztapát játszani. A belga sör még mindig isteni és minden pénzt megér, ráadásul nyugodalmas álmot hoz szemünkre.

Act 0 – Egy hosszú út.

Andi megérkezik Budapestre, izgatottak vagyunk, mint még soha, a szülők pedig felettünk állnak bepakolásnál, ami miatt a fejemen az ér vadul lüktet. Ilyenkor mindig mindenki olyan okos, ahelyett, hogy befognák a szájukat. Problémamentes a nap. Este befut Zsuzsi, aki elbúcsúzni jött az éjszaka leple alatt. Hajnal van, meg se éri aludni, csupán pihentetjük a szemünket. Jó lenne aludni, de úgyse fogunk, ezt mindenki tudja. Zsuzsi veri közben a billentyűzetet, Andi és én egy egyszemélyes ágyon osztozunk, ami egyszerre kényelmetlen és kényelmes. Lassan csörög az óra, hajnali három van, menni kell. Anyám szokásához híven nem kel fel, de mi már készen vagyunk. Félóra múlva felébresztem, késésben érzi magát. A Nyugati egy köpésre, onnan indul a vonatunk, a jegyek már a zsebünkben vannak. Elbúcsúzunk Zsuzsitól és mindenkitől, majd ketten elindulunk a vonatállomás felé, anyám később követ minket. Fáradt vagyok és izzadok, melegem van, a cipő feltöri a sarkam, a hajamat zavarónak érzem, a ruhát gyűröttnek, a szemüvegemet párásnak. Andi túl hangosan beszél, anyám pedig túl feszült. Megérkezünk a reptérre, s pont elérjük a buszt, ami a Terminálhoz vezet. Sose jártunk még ilyen helyen, így elveszettek vagyunk. Aztán, mint mindig, most is sikerül a dolog, s anyám tovább nem jöhet velünk, itt a búcsú ideje. Látom az arcán, hogy aggódik. Jól teszi. Minden soron átjutunk, minden nagyon újnak tűnik. Sokat állunk és várunk, míg ténylegesen is elfoglaljuk üléseinket. Életünk első repülése! Hátul, a szárny mögött, amikor a nyomás összezúz, hangosan éljenzek, mert a panoráma leírhatatlanul szép. Az érzés pedig földöntúli. 

Act 1 – Brüsszel.

Charleroi repterére érünk, s heves szép fogad minket, de örömünk nagy, mert az eső nem jött üdvözölni. Most még sok a magyar körülöttünk, de már előkúszik az idegen érzés. Egy buszt keresünk, de túl izgatottak vagyunk, s elmegyünk mellette. Keresztbe, hosszába, térképet forgatva rájövünk, hogy ott vagyunk, ahol lennünk kell. Első nyelvpróba Andi számára, az „A” busz pedig száguld velünk a Gare du Midi pályaudvarra, Brüsszelbe. Vasárnap van, ami annyit jelent, hogy piac van! A maga zajos bájával, de én élvezem. Eszünk, s iszunk, azon tanakodunk, hogy milyen könnyen elértünk ide, semmi komplikáció nem történt. Ám most van; nem találjuk a nekünk kellő villamost. Azt se tudjuk, hol keressük. Kóválygunk és forgatjuk a térképet, elkezd szakadni az eső, büdös van és hideg. Fáradtak vagyunk, de a villamos sehol. Aztán rájövünk, hogy bennünk van a hiba, össze kellett volna ismerkedni a brüsszeli tömegközlekedéssel, hogy ne legyen furcsa, hogy a metró föld felett, a villamos pedig föld alatt közlekedik. Rácsodálkozunk erre a bonyolult rendszerre, majd indulunk a hotelünk irányába. A villamos ablakából már látjuk a Meininger fegyházszerű épületét. A táskáinkat lepakoljuk, majd négyig nyakunkba vesszük a várost! A főtér itt a legnagyobb attrakció, s szerencsére tőle csak egy út választ el, ami 10 perc alatt legyalogolható kényelmes tempóba. Rengeteg üzlet, étterem, még több söröző. Kiskereskedés sehol, ez már most furcsa. Arab, indiai és néger emberek sétálnak az utcán, de ehhez hamar hozzászokunk. Sok a bevándorló, olyan, mint egy olvasztótégely, echte belgát sehol nem látunk. Lassan kiérünk a Grand Place-re, s a szavunk eláll. Ekkora már a fényképezőgépünk is igen leterhelt. Csokoládé boltok minden sarkon, gyönyörű házak s üzletek. Zajlik az élet, sok a turista, még több a látnivaló. A Grand Place. Erről a térről verset kéne írni. Gigászi, gyönyörű és hihetetlen. Nem, nem érted: HI-HE-TET-LEN! Olyan büszkén emelkedik magasba, amit még nem láttam. Ez a tér a maga gigászi méreteivel egy csoda. Ehhez a sokkhatáshoz pedig még hozzáadódik a híres Pisilős kisfiú, Szent Mihály - és Szent Gudula – székesegyház, s egyebek. Mintha betéptünk volna, olyan boldogan térünk vissza a hotelbe, ahova bejelentkezünk, hogy elfoglaljuk szállásunkat. Tökéletes ágyak várnak, s pár óra tervezés és játék után elalszunk, mert holnap ugyanitt folytatódik a kaland.

Haha, nem, nem zárok! Nincs az a pénz.! (De ha van...) Próbáljuk meg japánosra venni formát. Csak nekem nincsenek jópofa emósön babáim. Mindegy, akkor marad a régi formula. Habár ez nem lesz olyan hosszú és ömlengős, mint a többi poszt. Ami kicsit furcsa, szeretek papolni. Sok mindent szeretek. Például imádom a kalandokat. Nem véletlenül olvasok csupa-csupa kalandos történetet a shounenek világán keresztül. Ez tud igazán lekötni, ebben találom meg önmagam. Mint azt páran tudjátok, van egy eléggé debil, - idő, energia, pénz - igényes hobbim. Ez lenne az utazás. Tavaly Csehország a maga gyönyörű három napjával, most pedig kissé nyugatabbra visz a repülő. Belgiumba megyek Andival / Aqenevel, ahogy tetszik. Ez már 100%-osan saját szervezésű, saját spórolt pénzből finanszírozott, 11 napos út. Csak mi ketten. Mi ketten meg egy ismeretlen ország, a maga ismeretlen nyelvével. Na most jogosan kérdezhetitek, hogy bolond-e vagyok. Nem, téves. Én izgatott vagyok, majd szétvet az öröm, hiszen holnap ilyenkor már a Terminál kettőnél leszünk izzadtan és remegve. A szívem hevesen kalimpál, mintha egy randira készülnék. Félek is, de ez nem rettegés és nem aggódás. Ez egészséges félelem, olyan érzés, mint a lámpaláz. Most először fogok repülni, és ez az első eset, hogy ilyen messzire megyek, ennyire sok időre, másodmagammal, mégis egyedül. Tudom, hogy ez a 11 nap tele lesz kalanddal és felejthetetlen emlékekkel, nem is lehetne máshogy. Főleg, hogy az eső állandóan zuhogni fog. De nem hagyom, hogy ez letörje a jókedvemet~ Habár elég gáz lesz topánkában meg esőkabátban turistáskodni. Bassza meg az időjárás! Mindegy, ez ellen nem tudunk mit tenni, csak reménykedünk, hogy azért lesz pár olyan napszak, amikor az eső eláll. Mondjuk azzal kibékülnék, ha este leesne a cucc. Kecsesen el kell engedni. Várom már nagyon, rettenetesen. Az a legszebb az egészben, hogy kis terv tojásából kelt ki.

Masika: Menjünk el jövőre valahova.
Aqene: Én benne vagyok.
Masika: Oké, akkor keressünk városokat, hogy hova. Kelet?
Aqene: Áá!
Masika: Finnyás kis hercegnő... Oké, nyugat akkor.
Aqene: Brugge nagyon szép.
Masika: Menjünk Belgiumba, ott még te se voltál.
Aqene: Haha, rendben~

Oké, nem pontosan így hangzott, de valami ilyesmiből született meg az ötlet. Egy random beszélgetésből, s lám, holnap utazunk, egy fél éves tervezgetés és gyűjtögetés után. Felrobbant a dolog, s ez még a jéghegy csúcsa, én már a jövőéviről álmodozom. Állandóan csak álmodozom. Nem csinálok más, csak kergetem a pillangóimat. De ezeket a pillangókat én képes vagyok megfogni, ha rajtam múlik és nem máson. Csak kell egy partner néha, s jó, hogy ez a partner nem hagyott cserben, mint oly sokszor máskor. Ezt csak azért mondom, hogy lássátok, bármit meg lehet valósítani, nincs olyan, hogy lehetetlen! Szóval emberek, akik arról álmodoznak, hogy eljutnak egyszer Japánba, Angliába, Marokkóba, vagy ahova a szívetek húz: Nosza, rajta! Ez nem yolo. Nem hiszem azt, hogy egyszer élünk, de akkor nagyon. Mindennap élünk, s egyszer fogunk meghalni! Erről szól a történet. 20-án visszatérek betegesen szeretett Magyarországomra. Addig is, engedjétek meg, hogy az új csengőhangommal búcsúzzak.

Én meg MondoCon sose jöttünk ki egymással túlságosan. Pár évvel ezelőtt, amikor megismerkedtünk, elásta magát nálam úgy, hogy semmi túl nagy okom nem is volt rá. Illetve de, egy azért mindenképpen akadt: a tény, hogy a SakuraCon ezennel lehúzhatja a rolót, és hát ez eléggé nagy szívfájdalom egy olyan embernek, aki 2007 óta mindig a Városligetben lézengett. Lehet, hogy ez a bezzeg régen-effektus? Nem vennék rá mérget, mert a MAT-os Conok tényleg mások voltak! Valamiben mindenképpen.

Na már, most én nem terveztem, hogy újra befizetem a horribilis jegy árát és bemegyek. Semmi ilyesmiről nem volt szó. Én csak elmentem egy találkozóra Ninával, illetve egy MEET-re a Yaoi Kéjlak facebook csoporttal. Hármat találhattok, hogy mibe torkollt az egész. Már az Örsön összefutottam érdekes arcokkal, de még a metrón is volt egy pár. Amint felszálltam az Auchanos buszra, jókedvem lett. Tömve volt a jármű különböző arcokkal, s többek között ismerős arcokkal is, csak akkor ezt még nem vettem észre.

Ninával könnyen megtaláltuk egymást. Eleinte kerestem a szemeimmel hiába, majd végül leültem egy jól látható helyre a kis Deichmannos zöld szatyrommal, ugyanis onnan érkeztem cipővásárlás után. Nem, nem vagyok plázacica, csak kitörte az egyetlen épen maradt ünneplős cipőm a sarkam, és muszáj voltam venni valamit, nehogy tovább romoljon a helyzet. Szóval, ott ültem a „kis” Deichmannos szatyrommal és Nina odafutott hozzám. Bemutatott kissé késve Stefi barátnőjének, majd leültünk kicsit beszélgetni. Olyan rendes és aranyosak ezek a jász-nagykun-szolnoki lányok, hogy szinte bűnözőnek éreztem magam a kis sörömmel a kezemben. Mindenesetre kaptam egy One Piece posztert és egy tablóképet, aminek nagyon örültem, s végül én is át tudtam adni Ninának a kis Zoro tapaszt.

Kerestem a szemeimmel a MEET-et, de nem találtam semelyik fa alatt. Mondjuk nem mentem nagyon közel, mert olyan széles társas körök alakultak ki egy-egy fa alatt, hogy valószínűleg ha meg is találom a Kéjlakot, elfutok a francba. Nem szeretem a gengelést. Tehát igen, a grupi találkozó nem jött össze, pedig ráfeszültem nagyon. Mivel piknikhez készültem, még kaját is hoztam magammal, de feleslegesen. Emiatt egy kicsit csalódott vagyok.  Lényeg, hogy a két leányzó becsalt magával. Nem akartam őket feltartani, viszont szerettem volna Ninával lógni, szóval vettem egy jegyet. Hogy milyen volt a Con, azt nem fogom részletezni. Ez volt a harmadik MondoConom és még mindig nem vagyok meggyőzve. Akit viszont érdekel, az ruházzon be rá. Maximum csalódni fog, bár ez nehezen fordulhat elő, ugyanis az anime fanok legtöbbször holt ostobák és fanatikusok. Inkább azt írom le, hogy mi tetszett és mi nem.

Ami nem tetszett:

Helyszín: A MondoCon székhelye a Hungexpo, Budapesten. Kevés a zöld terület, el vannak egymástól választva a helyszínek. A város szélén található, teljesen elbarikádozva mindennemű civilizációtól. Még nekem, egy budapestinek is órák kérdése, míg eljutok oda. A városligeti Petőfi Csarnok egy sokkal jobb és otthonosabb belvárosi helyszín volt a SakuraConnak.

Programok: Az hagyján, hogy minden évben ugyanaz megy, de hogy teljesen infantiliseket hagynak szerepleni Beugró címszó alatt… kicsit furcsa. A szabadtéri (és egyetlen) szinpadon Beugró került megrendezésre. Ez egy vicces, kreatív játék, én is szeretem, mert kell hozzá némi ész. Az anime rajongók ismétcsak nem az agyukról híresek. Volt néhány jó versenyző, de a 90%-a (amit hallottam) az olyan blőd volt és erőltetett, hogy már majdnem az arcomat kapartam.

Szeparálás: A MoncoCon híres arról, hogy Gamereknek is nyújt ezt-azt. Egy egész épület volt berendezve nekik, rengeteg játékkal. Olyan volt, mint egy picike PlayIt. Ide csak azok mentek, akik kockáknak érzik magukat. Mi is kavarogtunk arra, s fültanuja voltam, hogy egy animés csoport összesúgott, hogy idézem: Menjünk innen, ez a hülye kockák helye. Pedig ennek nem így kellene lennie. SakuraConon a játék és karaoke terem egybefolyt, s egy köpésre helyezkedett el a nagyteremtől. Itt panelház nagyságú épületekben vannak elválasztva egymástól a különböző szubkultúrájú rajongók. Ciki, hogy már a Conon is érvényes, hogy bárány báránynak farkasa.

Cosplay: Szeretem a cosplayt. Ez alatt pedig azt értem, hogy szeretem, ha egy cosplayer magára ölti a számára is kedves karakter jelmezét, felveszi annak stílusát és viselkedését, s egy napra teljesen azonosul vele, mintha csak egy amatőr színész lenne. Mindezt szeretettel, vidámsággal és kellő mennyiségű őrülettel. Szeretem a cosplayt, de a mai cosplayesek unott, rezignált „játéka” az én értékrendemmel összeegyeztethetetlen. És igen, ez volt a legnagyobb csalódás.

Nem SakuraCon: De még csak egy kicsit sem az. Más a helyszín, más a stáb, az emberek valószínűleg ugyanazok többnyire, viszont a kor és trend már más vizeken evez. Szerettem a SakuraCont. Nagyon-nagyon szerettem! Családias volt. Gyerekcipőben járt, nem akart nagyot markolni. Mindenféle nép megtalálta a neki tetszőt, mégsem kellett egymástól elszagadni kis csoportokra. Nem a világ végén voltunk, hanem a belváros legnagyobb és legnépszerűbb parkjában, a gyönyörűséges Városligetben. A Cosplayesek még nem voltak ennyire profik, de fiatalok voltak és őrültek. Égtek. Én meg járom a kitaposott füves utat a MondoConon és arra gondolok, hogy… vagy én égtem ki, vagy ők.

Ami tetszett:

Hangulat és társaság: Bármennyire is több a negatívum, mint a pozitív, ez a legfontosabb mindenkinek. Nekem is. Ha az ember Conra megy, a program, a helyszín és az ár csak mellékes. Minden mellékes, ha van egy napja az embernek, amikor olyan ruhát vehet fel, amilyet csak szeretne, olyan hangosan ordithat, ahogyan a torkán kifér, és úgy ölelheti magához az internetes ismerőseit, ahogy nem szégyelli. Az animések álmodozóak, néha megnem értettek. Tinik és fiatal felnőttek. Lázadozó emberkék, akiknek különös, furcsa hobbija van. De mind tudjuk, hogy ez abszolút nem furcsa, sőt, mély és nevelőszándékú. Nem gyerekes, hanem kortalan. Mi tudjuk, amit más nem akar tudni. Amikor Conra mész, és látod magad körül az embereket, a cosplaleseket, tudat alatt is arra gondolsz, hogy igen, ők olyanok, mint én, s én olyan vagyok, mint ők. Nem ugyanolyan, de hasonló. Egy vagy két napra társak lesztek, attól függetlenül, hogy nem vagytok barátok. Sorstársak. Olyan emberek vagyunk, akik szeretetük tárgyát egy animén, mangán, játékon kereszült élték meg. Nem fogsz bátortalanul, szégyenkezve elmenni senki mellett. Nem fog senki beszólni, ha megfogod az ugyanolyan nemű párod kezét és megcsókolod, sőt… azt hiszem, celeb leszel érte. Itt ledobhatod minden gátlásod, ruhád. Lehet bandázni, ismerkedni, fényképezkedni vagy egyszerűen csak beszélgetni. A lényeg úgyis az, hogy a barátaiddal vagy, és emberekkel, akik ugyanazt szeretik mint te, s ugyanez a fontos nekik is. A programok és vásárok már csak hab a tortán, ha nem lennének, akkor is teljes lenne az élmény. És igen, ezt a két dolgot soha, semmi nem fogja letaszítani a trónról. Mindig is ez lesz az első érv, ha valaki azt kérdezi, hogy miért járok Conokra.