Érettségi időszak van. Ez mennyire furcsa? Önmagában kicsit sem, viszont annak, aki egy évvel ezelőtt ilyenkor még vadul rótta a Város Ligetet, leszarva ezt az egész hercehurcát, annak nosztalgikus lehet, még akkor is, ha nem telt el egy masszív időszak, csak egy év. Azóta pedig rengeteg minden változott. Kikerülni egy viszonylag kényelmes életből eléggé leterhelő. Most nem magamból indulok ki, hanem a környezetemből. Bár sokszor panaszkodom, nekem arany életem van a barátaimhoz képest, akik az óta nehéz döntések elé álltak. Majd a jövőben elválik, hogy ezek a döntések helyesek voltak-e. A helyzet velem is ugyan ez. Rettentően gyorsan megy az idő, mi pedig megpróbálunk alkalmazkodni. Nagyon furcsa az a tény, hogy szépen lassan eltávolodunk egymástól, ha akarjuk, ha nem. Az osztálytársak még hagyján, de a barátok… Nehéz. De ha nem 270 kilométer választana el minket, akkor se lenne egyszerűbb. Mégis, olyan remek lenne még egyszer visszamenni a középiskolába, ahol mindig volt miről beszélni. Ahol nem a „mi van veled mostanában?” volt a kérdés, hanem valami egészen kicsi és apró. Még ha napokat is töltünk együtt, az idő túl kevésnek bizonyul, hogy bepótoljunk hónapokat, míg nem találkozunk, vagy nem is beszélünk. És még így is szerencsések vagyunk, hogy alkalom adtán össze tud verbuválódni a brancs. De ez már csak ilyen.
Lehet, mert itt a tavasz és lassan a nyár is, és szeretem ezt az időszakot vidáman, barátokkal tölteni, de lehet a lustaságom az oka, de én rettentően unom ezt az állapotot. A főiskolára gondolok jelen pillanatban. Sejthettem volna, hogy ez lesz belőle, tekintve, hogy motiváció és elképzelés nélkül vágtam neki. Én csak annyit tudtam, hogy érdekel a földrajz és hogy egy bizonyos személy is ide járt, akinek irigylem az életének egyes szakaszait. Azt hittem menni fog, de csak döcög. A főiskolát és az egyetemet nem a hozzám hasonló deviáns diákoknak találták ki, vagy ki tudja. Egyedül az nyugtat, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki sikertelen a tanulásban. Értsd, nincs ösztöndíjam és nem is lesz soha a büdös életben. Valószínűleg a TTIK-ról nem is lesz senkinek, vagy csak nagyon kis százalékban. Ha megerőltetném magam, tudom, hogy menne, de most van bennem, azaz érzés, hogy inkább elmennék dolgozni és pénzt keresni, mintsem, hogy szenvedjek az iskolapadban. Vagy mentem volna szakmát tanulni, aminek nagyjából még van is értelme. Vagy nincs. Ki tudja már a mai világban. A mai fiatal nem, az teljesen tuti.
Van itt valami, ami nagyon bánt engem. Csütörtökön (2014.05.01.) elvisznek minket terepgyakorlatra. Öt napig fog tartani, és mint minden csoportos tevékenységtől, ettől is rettegek. Mindenkinek azt mondom, hogy a bogaraktól félek, hiszen erdőben leszünk és tavasz van, májusi cserebogarak, etc. De valójában ez csak a kisebbik rossz. Tény és való, hogy rettegek, hogy valami majd rám száll, vagy hozzáér a bőrömhöz és sikító frászban török ki, de attól még jobban félek, hogy felsülök egy rakás idegen előtt és ezzel még a jegyemet is elrontom. Túrázni szeretek, ráadásul nagyon szép helyre megyünk, de akkor is. Nem tudom, hogyan fogom felismerni és felcímkézni a kőzeteket. Nem tudom, hogyan fogom vezetni a bandát egy térkép és iránytű segítségével, hogyha csak előbbi volt valaha is kezemben. Nem tudom hogyan fogok lépést tartani én, aki bár tud menni sokat, de a maga, lassú tempójában. És sáros lesz, el fogok esni. Ki fognak röhögni, vörös lesz a fejem és este a párnámba fogok sírni. Édes gondolatok egy – lassan – 21 éves lánytól, igaz? De mit tegyek, szörnyű emlékeim vannak… amik voltaképp nem olyan szörnyűek, csak én veszem nagyon a szívemre, holott más bizonyára csak nevetne magán. Ma rájöttem viszont, hogy a legjobbat kell nyújtanom, és élveznem kell, mert ez volt az egyik dolog, amiért földrajzra mentem.
Az elmúlt napokban a főiskola melletti döntésem egy szörnyű ötletnek tűnt, és még most sem vagyok meggyőzve. Pedig az Univerzum nagyon igyekszik, hogy a kedvemben járjon. Mintha azt akarná kommunikálni felém, hogy várjam ki a végét. Hogy még ne adjam fel. És tulajdonképpen igaza van, mert nem élném túl. Nekem ahhoz túlságosan, betegesen nagy a büszkeségem, hogy abbahagyjak valamit, amit elkezdek, ráadásul félkészen, úgy, hogy nem adtam bele semmit. Vagy hogy nem adtam bele mindent. Márpedig én nem adtam bele mindent. De talán ez is olyan, mint minden más; csak elkezdeni nehéz. Na de, mint mondtam, az Univerzum próbál a kedvemben járni. Csillagászaton sok érdekes dolgot tanulhatunk a mechanikájáról és, hogy mennyire sok ismeretlen van felettünk, de lehet, hogy ő jobban ismer engem, mint az emberiség őt. Komolyan van egy ilyen perverz elképzelésem, hogy lesi minden gondolatomat valahol messze, vagy éppen közel. Olyan, mint egy jó barát, aki segíteni akar, csak néha szarul csinálja.
Például. Aqene mellett feküdtem, amikor elalváskor bevillant egy olyan kép, amire esküszöm, sose vágytam és nem is gondoltam! Legalábbis az én közreműködésemmel nem. Pánikba estem egy pillanatra. Olyan volt, mintha megkaptam volna egy kicsit minden egyedülálló ember kétségbeesett érzését. Roppant ijesztő és újszerű érzés volt; ugyanis most az egyszer átfutott az agyamon, hogy mi van, ha nekem nem lesz párom. Ha nem lesz gyerekem és egy szerető társam, akit basztathatok egy jó 50 évig. Elképzeltem magam 37 évesen, és… őszintén szólva nem láttam magam. Egy pillanatra csak, de kétségbeestem és mai napig fogalmam sincs, hogy mitől. Azóta nem is gondolkodtam ezen, mert tulajdonképpen nem akarok ezzel foglalkozni, de vicces, hogy pont másnap kaptam egy udvarlót, akit gondolom az Univerzum dobott oda, pedig nem kellett volna, tekintve, hogy félrenézte a dolgot és egy perverz mazochistát küldött rám, akinek valami furcsa fétise van. Egy viccnek elmegy, de szerintem akkor is furcsa, hogy tőlem idegenül ilyen gondolat lepte el a fejemet egy másodpercre és máris jött a véletlen egybeesés. Amúgy tényleg nem jár ezen az agyam, valószínűleg frigid vagyok és ez teljesen jól van így. Mindezzel arra akartam kilyukadni, hogy az Univerzum ereje tényleg létezik, tekintve, hogy nem hiszek se Istent, se véletlent. Mindenesetre ez egy remek lecke volt számomra. Talán így kicsit elfogadóbb tudok lenni azokkal az ismerőseimmel, akik görcsösen vágynak egy – főként – fiúra. Tudniillik a hülyeség mellett ez a másik dolog, amitől a falnak tudok menni.
Szóval ez van, tele vagyok kétségekkel és félelmekkel. Úgy érzem az életem nem tart semmilyen irányba, és ami még rosszabb, nem tudom, milyen irányokba mehetne egyáltalán. Valahogy úgy tudnám megfogalmazni, hogy túl sok mindent nézek. Tudniillik a „minden” és a „semmi” között igen apró a választóvonal. Néha összekeverhetjük a kettőt, s félek én is ebbe a hibába estem. Mondjuk nem olyan ember vagyok, aki nem oldja meg a problémáit, de akkor is ijesztő, mert túlságosan megfoghatatlan. Nem tudom megragadni a pillanatot. AZT a pillanatot! Dead Moriarty valószínűleg értette volna, csak neki fűre és 10.000 mérföldre volt szüksége hozzá, nekem meg egy évre, ami esküszöm, hogy rettentően gyorsan elszaladt a fülem mellett.