Vannak olyan dolgok, amik hatalmas benyomást gyakorolnak az emberre úgy, hogy még évek múltán is emlékszik rá kristály tisztán. Ezt az állítást szeretném megerősíteni.
   Pár hete tán, hogy leszedtem a Slayers sorozatot, pontosabban az 1995-től 1997-ig sugárzott trilógiát. Tisztában vagyok vele, hogy 2008 szeptembere óta már két újabb évad is napvilágot látott, idehaza, magyar szinkronnal is, de talán nem véletlen, hogy nem kapott akkor hypot, mint elődei.
   Megfogadtam, hogy soha nem nézem meg, és akkor nevezzük nevén a gyereket: a Slayers: Revolution és Slayers: Evolution-R évadokat. Tudom, nem szép dolog úgy véleményt nyilvánítani, hogy nem láttam őket, de szerintem elég rápillantani a stáblistára.
   Ugyan Takeshi Watanabe foglalta el mind az öt évadnál a rendezői széket, Takao Koyama író a Try után mondott örök búcsút. És szerintem, itt gyökeredzik az, hogy mind a Revolution, mind az Evolution-R úgy néz ki, ahogyan. De ne szaporítsuk a szót, vágjunk a lovak közé.
   Számomra a Slayers akkoriban egyet jelentett a szórakozás fogalmával. Nem tudom pontosan mennyi idős lehettem, de minden este bevágódtam a televízió elé, hogy a Cool-on együtt énekelhessem, akkor még gyér kiejtésemmel az Openinget Hayashibara Megumival. Vicces volt, érdekes és akkoriban még vagány is. Emlékszem, hogy még az unokatestvéreim is imádták. És most, annyi év után ismét elővettem és boldogan tapasztaltam, hogy már akkoriban is remek ízlésem volt. Szedjük szét!

   Slayers – a kis boszorkány. Egy 1995-ös műről van szó, tehát mai szemmel nem vártam volna túl sokat tőle, ha nem hallottam volna felőle idáig. Azt kell, hogy mondjam, több mint 500 One Piece rész után, és megannyi gyönyörű grafikával operáló anime után, hogy a Slayers korántsem ronda, sőt, kifejezetten szép. Ugyan rajongó szemmel csodáltam végig mindhárom évadát, de egy bakit sem véltem felfedezni, aranyat érő képkockái között. Nem úgy, mint korunk nagyjaiban. A karakter-design jó, az animáció szintén és a harcjelenetek is izgalmasak. Ez pedig elég nagy szó.
   A karakterek szerintem a legkevésbé sem mondhatóak sablonosnak. Ugyan most már épül anime hasonló felépítésű karakterekre, de a lényeg az, hogy ez akkoriban szerintem páratlan volt. Legalábbis idehaza. Mindegyiknek szerethető volt a maga módján, még akkor is, ha volt valami beütése, vagy hiányzott egy kereke. Például én a mai napig úgy gondolom, hogy Zelgadiss a legszerethetőbb az egész trilógiában.
   A történet ugyan nem valami nagy was ist das, de legalább érthetően és fogyaszthatóan van felvezetve. Nem azt mondom, hogy mély és mondanivalóban gazdag, mert nem az, hisz szerintem az egész anime célja csak a szórakoztatás. És itt szólnék be azoknak, akik a filler részek miatt panaszkodtak. Én nem tekintem annak azokat a részeket, amik nem kapcsolódnak a felvett történetszálhoz. Elvégre ez egy kaland történet volt, egy fantasy világban. Az csak természetes, ha közben különböző kalandokba botlanak.
   A zenéket egytől egyig imádom. Nem tudnék rá semmi rosszat mondani. Mindig nagyon hangulatosak.
   Egy dolog volt csupán, ami nem tetszett ebben az évadban. Mégpedig az antagonisták. 
   Rezo. Először őt emelném ki, másolatával együtt. Nekem ő valahogy olyan jellemtelen volt. Tipikusan az a mézes-mázos nyájas pap, aki annyira hidegen hagyott, hogy az nem igaz. Nem arról van szó, hogy gonosz szemétláda volt, hanem egyszerűen csak olyan… nem illet oda. A végén úgy éreztem, hogy a halála mártír, és hogy pozitív gonosznak próbálták beállítani, de ezt rühellem.
   Shabranigdo bevállalása egy az évad első felében eléggé durva, főleg, hogy azért mégiscsak a Sötétség Uráról, a Rubin szemű Shabranigoról van szó. Halála olyan gyorsan lezajlik, hogy teljesen komolytalanná teszi azt a hierarchiát, amit a későbbi részek felépítenek gondosan. Nem azt mondom, hogy a Szörnybéklyót túl kellett volna élnie, de én minimum vártam volna tőle egy kis rombolást, néhány ártatlan áldozatot. De nem. De ő legalább megszólalt! Lehet az volt a gond, hogy a kedves néző ekkor még nem tudhatta, hogy a Szörnybéklyó miért is akkora durranás.
   Zanaffar meg totálisan egy ismeretlen név nekem. Annyit tudtunk meg róla, hogy ő egy démoni szörnyeteg, de hogy most kinek az uralma alatt mozog, vagy ő kit mozgatott akkoriban, arról fogalmam sincs. Annyi biztos, hogy a Fénykard akkoriban képes volt megölni őt. Nos mindegy, maradjunk annyiban, hogy ez az évad kicsit melléfogott a gonoszokkal. Az azért jó pont, hogy az Áldás Kardja gyönyörűen nézett ki.
   Mindent összevetve egy király sorozat volt, rekeszizom szaggató humorral és akció dús, izgalmas jelenetekkel. Arról nem is beszélve, hogy lefektette a fantasy animék alapköveit. 

   Slayers: Next. Öröktörvényű, hogy a második évad mindig rosszabb, mint az elődje. Vagy eltérnek a karakterektől, vagy semmibe hagyják az elődöt, vagy elfelejtenek hozzátenni valami pluszt. De nem a Slayers világában!
   Sokan mondják, hogy az a trilógia legjobb évadja, és talán igazuk is van. Végre egy izgalmas és szalonképes történet bontakozik ki, bár a tét ismét a világ megmentése. Talán nem is a történetben kell keresni a siker kulcsát, még akkor sem, ha olyan király ívek voltak benne, mint a saillunei Philionel herceg eltűnése, Gaav fenyegetése, vagy Phibrizzo eljövetele. Persze mindegyik 5 részt ha felölelt, de akkor is érdekesek és izgalmasak voltak! Persze voltak itt is hiányosságok és logikai gikszerek, de erről később.
   Ami miatt – szerintem – ezt az évadot mondják a legjobbnak, az az, hogy itt ismerjük meg a karakterek igazi jellemét és egymással való kapcsolatukat. Aztán a lappangó szerelmi szálakról nem is beszélve. És van karakterfejlődés! Lina már sokkal jobban hasonlít lányra, mint ezelőtt, és nem csak a javuló tendenciát mutató karakter-design miatt. Sokkal visszafogottabb és kedvesebb, ráadásul ebben az évadban kezd rájönni a Gourry iránti érzéseire. Itt hozzáteszem, hogy Lina és Aqua anyó jeleneteit imádtam. ^^
   Ugye mondtam, hogy a karaktereket megismerhetjük jobban. Amelia is kap végre hosszanti szerepet, és piciny hercegsége is. Végre kiderül, hogy miért is tartja annyira fontosnak az igazságot. Én személy szerint nagyon szeretem Amelia karakterét, ezért öröm volt látni, hogy mennyire el tud mélyülni a jelleme. Az, amikor áll a könyvtárban, és visszagondol az apjával töltött időkre, az egyszerűen gyönyörűen kivitelezett, és bevallom engem is megkönnyezett, nem csak az igazság bajnokát.
   Zelgadisst sajnáltam, mert csak az első pár részben volt mozgatórugó szerepe. De ott is imádatosra sikeredett. Mondjuk, pont miatta fogalmazódik meg a történet, miszerint a kis társaság felkerekedik, hogy megtalálja a Szent Könyvet.
   Aztán, van itt nekünk pár új karakterünk is, pontosabban Martina és Xellos. Martina testesíti meg azt a bizonyos hibbant, bosszúra éhes riválist, aki teljes szívéből utálja Linát, aztán a történet végén mégis úgy tekint rá, mint egy bajtársra. De ezzel nincs nagy baj.
   Xellos már más tészta. Nos, szerintem ő egy fangirl-csapda. Nem valami helyes fiú a bili frizurájával, de olyan személyiséget kapott, amitől sokan megemelnék a kalapjukat. Szerencsére őt is nagyjából megismerhetjük. Az egész történet alatt ő a semleges pont, akiről nem lehet eldönteni, hogy most melyik oldalon is áll. De annyi biztos, hogy Linát kedveli. Na nem úgy!
   A zenék itt is királyok, főleg az Opening, amiben még maga a Rémálom Hercege is szerepel. Nem mondom meg, hogy hol. Becsapós a neve mellesleg.
   Amit még imádtam, hogy itt kiteljesedik az a bizonyos hierarchia. Megismerhetjük a Nagy Szörnyháborút, és az első évadban legyűrt Shabranigdo két legerősebb alattvalóját is, akik név szerint Gaav a démoni sárkánykirály és Phibrizzo a pokol szolgája – magyarul – ami kissé degradáló, pedig eredetileg ő Hellmaster. Ugyanakkor kiderül, hogy Xellos is egy ilyen kaliberű szörny alattvalója, pontosabban Zelas Metalliumé, aki a démoni szörnymester. Ja, és kapunk egy csipetnyi információt a történelemről is. Jók voltak a pár részre leszerződtetett karakterek is, gondolok itt Aqua anyóra és Milgazia aranysárkányra.
   Jó az is, hogy visszahoztak olyan karaktereket a végső ütközetre, mint Sylphiel és Zangulus. Bár Zangulusnak semmilyen szerepe nincs, azon kívül, hogy Martinát kiírja a további történetből.
   Aztán, beszéljünk egy kicsit a gonoszokról.
   Gaav az a tipikusan vad motoros, aki nem is kegyetlen, sokkal inkább a harc megszállottja. Ugyan háttértörténete kissé ködös, ezért nem is igazán lehet vele azonosulni, pedig végső célja egy nagyon is emberi dolog: a bosszú. Szerintem vagányul nézett ki, és az is tetszett, ahogyan keverte a lapokat. Alaposan helyben hagyta a többieket is. Ha nincsen Milgazia, ez a vadorzó mindenkit kinyír. Béke poraira.
   Phibrizzo. Ó, a drága! Én imádtam ezt a szemétládát, és nem csak azért, mert egy imádnivaló alakot öltött magára. Ő aztán tényleg szörny; kegyetlen és gonosz. Ereje hatalmas, Gaavnál is erősebb, hiszen Shabranigdo legerősebb alattvalójáról van szó. Ahogy átvert mindenkit, az csodás. Igazi sunyi dög, és ami a legjobb, hogy szerintem unalomból tette mindazt, amit tett. Megölhetett volna mindenkit, hiszen neki csak egy mozdulatába kerül, de nem, ő inkább kivárta Lina elszabadult Szörnybéklyóját. Szegénykének a vége felé kissé megbomlott az elméje, de fasza kis fő gonosz volt.
   A zenékre itt sem lehet panasz, se a történeten kívül eső részekre. Imádtam azokat a „fillerreket” amikor plüssnek öltöztek, vagy amikor sárkányra vadásztak, vagy amikor a nők városában lopóztak be, vagy amikor azt a fura teniszmérkőzést játszották, aminek most nem jut eszembe a neve. De ami vitte a prímet, az az éneklős, beöltözős „Kicsi lány vagyok én, ne bántsatok engem.” rész.
   Aztán azt se hagyjuk ki, hogy a legvégén Lina és Gourry között mi történik a fényben. És ugyan azt mondják nem emlékeznek, de mi tudjuk, hogy ez nem igaz! Ők onnantól kezdve egy pár, és ezt az állításomat a Slayers: Try igazolja. És mi van Zelgadiss és Amelia kapcsolatával? Szemmel láthatóan ők is nagyon egymásra hangolódtak, de még csak kerülgetik egymást. Viszont azt a vak is látja, hogy bármikor készek egymásért a legdurvább ütéseket is elviselni. Halkan mondom, hogy imádom a párosukat.
   És akkor az egyetlen baki, ami kicsapta nálam a biztosítékot, az maga a Szent Könyv. Nem, azzal semmi baj, hogy nem is könyv, de állítólag minden bölcsesség és tudás benne van. Akkor hogy a rossebbe nem talált Lina gyógymódot Zelgadiss bajára. Meg sem kérdezte, és ha nem kérdezte meg, akkor miért? Oké, akkor az nem volt olyan fontos. De Zelgadiss miért nem tért vissza a Katato-hegyekbe, hogy saját maga kérdezze meg a könyvet, amikor végig azt kereste és alapból ez volt a történet mozgatórugója. Ez csöppet böki a csőrömet.
   Minden más csuda jó, és ha valaki szereti a fantasy műfajt, akkor kötelező darab, az elődjével és utódjával is. Nem is szaporítom tovább a szót, már elég ódát zengtem erről az évadról, annak ellenére is, hogy nem ez a kedvencem.

   Slayers: Try. Személyes kedvencem, több dolog miatt is. Elsőként azt emelném ki, hogy itt látszik, hogy végre felnőtt a feladathoz a sorozat, hogy valami mondanivalót is adjon a nézőnek. Rengeteg utalás, kifigurázás. Ugyan a görbe tükör effektustól távol áll.
   A végső cél ismét a világ megmentése, az veszedelem pedig maga Sötét Csillag, azaz Dugradigdo. Aki nem tudná, ő százszor pusztítóbb, mint Gaav vagy Phibrizzo, hiszen a Sötétség Urával, Shabranigdoval van egy szinten. Tehát igen nagy fenyegetést jelent mindenkire; minden létsíkon élőre.
   Dugradigdo eljöveteléről egy prófécia figyelmeztet bizonyos Tűz Sárkány Rend templomában, ahol a fiatal papnő, Philia is szolgál. A prófécia szerint sötétség borítja majd az egész világot, mert feltűnik egy bizonyos valaki, aki uralja majd Sötét Csillag erejét. Viszont egy ember képes elpusztítani a szörnyeteget öt bizonyos fény segítségével. Ezek a fények pedig a híres fegyverekre utalnak, amelynek egyik tagja Gourry tulajdonában áll. Philia aranysárkány papnő lévén Cephied lovagját kéri fel a küldetésre, Luna-t, Lina nővérét. Mivel Luna visszamondja, marad Lina. Tehát ismét a kis csapatra hárul a feladat, hogy megmentse a világot a pusztulástól.
   A történetet azért emeltem ki, mert nekem nagyon tetszik. Végre valami igazán jól kidolgozott sztori, nem olyan egyszerű, mint az előző kettő évadban. Yay! Ráadásul rengeteg csavart tartogat, ami külön piros pont. Senki sem az, akinek látszik. Főleg ugyebár Xellos, a titkolózás nagymestere, aki ebben az évadban is feltűnik és hál’ ég itt már tesz is valamit, nem csak megfigyel. Mellesleg ahogy Philiával civakodnak, az haláli.
   Nagyon sok új szereplőt kapunk. Többek között az antagonistát, Valgaavot, aki bosszúra esküdött Gaav nagyúr halála miatt. Ugyan Linát nem utálja, csupán becsületből és hűségből üldözi. Közben pedig a fényfegyvereket keresteti embereivel; Grabossal és Jillassal. Ők ketten is elég sokat szerepelnek, és mindkettejüknek betekintést nyerhetünk sanyarú múltjukba.
   Valgaavra visszakanyarodva. Imádtam! Nem csak azért, mert jól néz ki (ez enyhe kifejezés*-*) hanem mert kapott személyiséget, történetet, célokat meg ilyesmiket. Úristen!  Eleinte ő is csak a szolga szerepében tetszeleg, de aztán fordul a kocka, majd később azon kapja magát a néző, hogy na most akkor mi van? Mi is a célja ennek az ürgének? Ugyanis kissé bonyolult.
   Ugyebár először annyit tudunk róla, hogy Linát akarja megöletni és egy Armace nevű alaknak összegyűjteni a fényfegyvereket. Utána kiderül, hogy ő valójában Őssárkány. (Álljunk meg! A magyar fordításban ő Feketesárkányként szerepel, de már az első évadban első részében megtudjuk, hogy Feketesárkányok léteznek. Sokan támadják emiatt a sorozatot, hibásan. A fordítás volt meggondolatlan. Valgaav Őssárkány.) Mint már mondtam, Linát nem gyűlöli, viszont népe gyilkosait mindennél jobban. Szóval Valgaav az abszolút bosszúálló. Sasuke tanulhatna tőle. Ráadásul a hatalmas vetekszik Gaavéval, sőt. Ő az a bizonyos megtört személy, aki bár kegyetlen dolgokat tesz, nem lehet utálni. A sorozat végére megvilágosodik és egy harmadik célt tűz ki maga elé, dobva a másik kettőt. Már csak miatta érdemes megnézni ezt az évadot.
   Aztán milyen Philia? Elvégre elég sokat szerepel, sőt, én megkockáztatom, hogy ő sokkal nagyobb főszereplő, mint Lina. Tudom, ez furán hangozhat. Philia büszke és prűd papnőként mutatkozik be, enyhe rasszista hajlammal és egoizmussal. Aztán szép lassan rájön, hogy eddig hazugságban élt, és talán nem is a jó oldalon állt. És ugyan eleinte nem volt szimpatikus, de becsülendő, hogy az egyetlen, aki lelkiismeret furdalást és szégyent érez. Végül pedig otthagyja azt a rendet, amit eddig szolgált, mert belátja, hogy Valgaavnak van igaza. Ilyen szintű karakterfejlődést egy szereplő sem produkált.
   Lina és a többiek pedig csak ott állnak az egész dolog közepén. Csak sodródnak az árral, hogy beteljesítsék a próféciát, de nincs a kezükben az irányítás. Philia és Valgaav az, akik viszik az igazi történetet. Azt, ami a karakterük jellemfejlődésében bontakozik ki.
   Hogy miért mondtam, hogy a trilógia ebben az évadban érett be? Mert elmélyül, mert képes megfogalmazni egy üzenetet, és mert kérdéseket tesz fel, és meg is válaszolja azokat.
   Erkölcsi normákat fogalmaz meg, miszerint: a bosszú nem megoldás, mert még több fájdalmat szül. Kérdésként felteszi a lerágott csontot, az élet értelmét. Lina válaszolja meg.
   Vallási szimbólumok tömkelege, például maga Valgaav, aki magára vállalja a Messiás szerepét.
   Aztán az Aranysárkányok és Őssárkányok viszonya is érdekes, és mivel nem akarok többet spoilerezni, így csak annyit mondok, hogy érdekes a színűk. Az egyik arany, a másik fekete. Érezhető az utalás.
   Azt még meg kell említeni, hogy zene téren csillagos ötös. Egyik kedvenc dalom a Breeze. Hibának nem rónám fel, de megjegyzem, hogy nagyon sok dalt átemeltek a Nextből. Viszont az egyik „Filler” részben Zelgadiss kezébe kerül egy gitár, és megszületik a Sasurai című gyönyörű dal, amit napestig tudnék hallgatni. Csodaszép!
   Sokan panaszkodnak viszont, hogy miért kellett a Felvilágiakat beleírni a történetbe. Szerintem nem feleslegesek, hiszen ők szolgáltatják a többi fegyvert. Ezzel legalább nem megy el 10 rész feleslegesen. Erurogost mondjuk annyira nem kedveltem, de Siriust igen. Armace sem nőtt a szívemhez, ezért nem bántam, hogy Erurogos után ment. Aztán az Ősapa. Hogy én hogy gyűlöltem! Fúj! Ritkán látni ennyire álszent karaktert.
   Mi van még, lássuk csak. Tudom, hogy volt valami, amit még ki szerettem volna emelni. Ó, igen! Ugyebár a Nextben a karakterek bemutatásán volt a hangsúly, a Tryben viszont a Slayers világ kerül terítékre. Van itt minden; sivatag, western övezet, lakatlan szigetek, vad tájak, tengerből kiemelkedő hidak. Végre kikerültünk az erdős tájakból, már picit untam, hogy mindig csak völgyek, hegyek, dombok, erdők. A világnak ezen részét mellesleg azért nem láthattuk eddig, mert védőbúra alá volt zárva, de Phibrizzo halálával megszűnt az elszigetelődés. Érdekes volt annak a magyarázata is, hogy a külvilági emberek miért néztek szörnyként Linára és Zelgadissra, mint nagyhatalmú varázslókra. Szintén egy jó kontraszt, hogy míg a belső világban a mágia fonta körbe az emberek életét, addig a külsőben a technikára hagyatkoztak; puskák, bombák, szerkezetek, hidak, vasútvonalak, malmok, etc.
   Aztán itt van egy nagyon fontos dolog, amit kihagytam. Ugyebár a nextben elcsattan a csók, és a két fél letagadja, hogy bármire is emlékezne. Olvastam egy bizonyos blogon, hogy a Try ezt a csókot úgy kezeli, mintha meg sem történt volna. De szeretinem arról van szó, hogy Lina és Gourry itt már egy pár. Meglehet ugyanúgy civakodnak, mint eddig, de jóval nagyobb az összhang és Gourry is tesz egy megjegyjést a delikvens jelenlétében, hogy nem akar a lány nélkül élni. És Lina még csak el sem pirul, hanem rákontrázik, hogy igen ez így van. Nem véletlenül maradtak együtt ennyi éven keresztül, s még azután is, hogy Gourry átadja a kincsét Siriusnak. Szóval ennyi, ők egy pár, de mivel ez nem egy szerelmes-romantikus anime, így miért is kéne a néző szájába rágni.
   Mindent összefoglalva, nekem ez a tökéletes évad, és imádom, s tessék megnézni, ha esetleg még nem volt hozzá dolgod. A Slayers világát nem lehet nem szeretni. Szép rajzok, jó karakterek, érdekes világ, izgalmas harcok, aranyos szerelmi szálak, király zenék és gyilkos humor. Az a legjobb benne, hogy nem vállalja túl magát; pontosan tisztában van a sorozat vele, hogy debil. Így hát én búcsúzom eme állításomat alátámasztó képpel.