Act 2 - A brüsszeli tömegközlekedés csodái.

Reggel felkelünk, majd csendesen megpróbálunk elkészülni. A többiek még alszanak, drága szobatársaink. Bár angolul senki nem tud annyira, a szeretetteljes hello azért mindig megvan. Tehát elindulunk a reggeli párás időben, és csak reménykedni tudunk, hogy nem kap el az eső. Természetesen metrózunk, s ehhez az arab negyeden kell átvergődnünk. Nos, ez Brüsszel egy másik arca, mindenesetre nagyon hasonlít a budapesti eldugott negyedekre. A metró rendszer nagyon érdekes. Automatából vesszük a jegyet. Van vagy 12-féle jegy, gondolva minden korosztályra és emberre. Nekünk a jump kell, ami egy óráig bármire felhasználható és 2,10 euró. Már most megtanuljuk, hogy az apró fontos dolog, mert papírpénzt nem fogad el a gépezet. Sikeresen megvesszük a jegyeket, s leolvassuk a kapukon. Sehol egy ellenőr amúgy. A metrómegállók kreatív kidolgozása miatt az állunk a padlóra kerül, a brüsszeliek pedig nem értik, két hülye magyar turista miért fényképezi a földalattit. Egy sínen körülbelül négy metró jár, s cuki jelzőtáblák és villognak, hogy melyik szerelvény érkezik éppen. A belső berendezés is nagyon kényelmes, tágas, sokkal másabb, mint ami itthon van. Mint a vonatokon, van külön kerékpártároló, plusz hely babakocsisoknak is. A Parc megállóhoz érünk, s nevéhez híven egy parkkal találjuk szembe magunkat. Ez amúgy a Royal Palace tulajdonát képezi, ami a liget túloldalán fekszik. Végigsétálunk rajta, megannyi szobrot örökítünk meg. Nagyon korán van még, de fél Brüsszel körbe-körbe futkos, idős-fiatal és boldog-boldogtalan. Amint kiérünk az egyik oldalon, elkezd szakadni az eső, ráadásul a szél miatt az esernyőnket sem tudjuk használni. Andi bénasága miatt a kukában landol Julcsi - a legszebb párducmintás esernyőnk. A Royal Palace amúgy akkora, hogy bele se fér a kameránkba! A kertje ingyen látogatható, de az esőre való tekintettel, inkább száraz helyre húzódunk. Ez a Royal Palace melletti Belvue Múzeum. Nagyon unalmas és drága helynek tűnik, szóval az ajándékboltnál tovább nem megyünk. Miután az idő lecsillapodik, indulunk a villamoshoz, ami elvisz majd minket az Operaházhoz és hasonló szép helyekre. Itt történik az első baki - nagy tehetségesen a villamoson hagyom a telefonomat. Amikor rájövök erre a tényre már kicsit késő. Azonnal robogunk arra, emerre a villamos ment, hátha elkapjuk a rózsaszín szerelvényt, ami elkövetelte az én béna kis telefonomat. Aztán rá kell jönnünk, hogy hiába üldözzük, mert ezeken a síneken is három különböző szerelvény megy, minimum 15 percenként. Ne tudjátok meg mennyi időt elszúrtunk az életünkből, míg végül elvágtattunk a Namur megállóba, ahol információs fülke működött. Ott szépen leszólítottam egy fiatal férfit, hogy elvesztettem a telefonomat és mit lehet tenni az ügy érdekében. Szegény nem tud angolul, de megvigasztalom, hogy ne aggódjon, én sem. A kolléganője segítségével (aki amúgy fekete bőrű és francia ajkú) megtudjuk, hogy hova kell mennünk és mikor. Felírjuk a Talált tárgyak helyét, majd folytatjuk tovább a napot. Amúgy túlságosan nem izgatott a dolog, csak az zavart, hogy a telefonom hátán ott volt egy Luffy matrica, ami így az éteré lett. Na meg persze sajnáltam a Picuros képeket, plusz féltem mit szólnak majd otthon. Amúgy túl sok időnk már nem maradt semmire, mert annyit elszenvedtünk a villamosnál, de azért jó nap! Főleg, hogy sötétedés után meglessük a Grand Place-t, mert esti fényben még nem fényképeztük le. Megdöbbenünk, hogy este mennyien vannak kint! Mintha Brüsszel össze lakosa odatrappolt volna. A tér közepe el van már most kerítve. A Grand Place amúgy fényben úszik, meg valami cuki zene szólt, de pont a végét érjük el. Közös kép természetesen szükséges, szóval Andit odaküldök egy szimpatikus férfihoz, hogy kérje meg egy kép erejéig. Megteszi, de sajnos a partnerínám nagy bánatára a férfi beszélgetni is akar. Innen átveszem tőle a stafétát. Kérdi, hogy miért van elkerítve a tér. Mondom neki, biztos a Virágfesztiválra készülnek. Aztán mint minden turista, megkérdi, hogy honnan valósiak vagyunk. Elmondom, olyan büszkén, ahogy csak kifér, hogy magyarok vagyunk. Kiderül, hogy már járt Budapesten és nagyon szépnek tartotta. Dagad a keblem. Beszélgetünk még egy kicsit, majd elbúcsúzunk. A Palace oldalára sétálunk, ahol megmásszuk a herceg erkélyét. Ott egy kínai leányzó, akit szintén megkérünk egy kép készítésére. A hercegi palota erkélyéről figyeljük a fényjátékot, míg a közteresek le nem tessékelnek. Szerencsére csak csúnyán néznek. Lemegyünk, én lefényképezem a macskaköveket, aztán valami történik. Újra felvillannak a fények, s újra szól a dal. Azt se tudjuk mit videózzunk le! Rájövök, hogy a zene nem cuki, hanem a valaha volt legédesebb, leggyönyörűbb muzsika, ami tökéletesen passzol a kék, zöld és rózsaszín fények táncához. Olyan szép, hogy teljesen meghatódok, Andi pedig elsírja magát. Hát, ott vagyunk. Ott voltunk. Még mindig hihetetlen. A műsor után extázisban sétálunk vissza a hotel fele. A csokis boltok még nyitva vannak, és az akció szócskára felkapjuk a fejünket. Azonnal veszünk egy 10 eurós csoki csomagot. Nagyon fáradtak vagyunk, de azért még egy sör lecsúszik kedvenc pubbunkban. Míg a pubhoz érünk, hozzánk csapódik egy néger hapsi, annak reményében, hogy felcsíphet minket a lakására. Nem hülye, s még be is jön, ha egyedül lennék, tán beülnék vele egy sörre, de így csak elutasítani tudom. Mindenesetre beszélgetünk, és én lepődök meg a legjobban, hogy értjük egymást. Kiderül, hogy kongói, s négy évvel ezelőtt költözött Brüsszelbe a családjával, s azóta is itt laknak, és tud spanyolul is. Én erre felvágok animékből összeeszkábált japán tudásommal. Aztán megkértük a vicc kedvéért, hogy mondja el a „Mit sütsz kis szűcs” mondókát. Nagyot nevettünk. Végül kicsit erőszakos lesz, s lerázzuk, majd irány a pub. Hátul, a dohányzó szobába kérjük az italunkat, ahol véglegesen hülyét kapunk s elkezdünk Keresztapát játszani. A belga sör még mindig isteni és minden pénzt megér, ráadásul nyugodalmas álmot hoz szemünkre.