Act 0 – Egy hosszú út.

Andi megérkezik Budapestre, izgatottak vagyunk, mint még soha, a szülők pedig felettünk állnak bepakolásnál, ami miatt a fejemen az ér vadul lüktet. Ilyenkor mindig mindenki olyan okos, ahelyett, hogy befognák a szájukat. Problémamentes a nap. Este befut Zsuzsi, aki elbúcsúzni jött az éjszaka leple alatt. Hajnal van, meg se éri aludni, csupán pihentetjük a szemünket. Jó lenne aludni, de úgyse fogunk, ezt mindenki tudja. Zsuzsi veri közben a billentyűzetet, Andi és én egy egyszemélyes ágyon osztozunk, ami egyszerre kényelmetlen és kényelmes. Lassan csörög az óra, hajnali három van, menni kell. Anyám szokásához híven nem kel fel, de mi már készen vagyunk. Félóra múlva felébresztem, késésben érzi magát. A Nyugati egy köpésre, onnan indul a vonatunk, a jegyek már a zsebünkben vannak. Elbúcsúzunk Zsuzsitól és mindenkitől, majd ketten elindulunk a vonatállomás felé, anyám később követ minket. Fáradt vagyok és izzadok, melegem van, a cipő feltöri a sarkam, a hajamat zavarónak érzem, a ruhát gyűröttnek, a szemüvegemet párásnak. Andi túl hangosan beszél, anyám pedig túl feszült. Megérkezünk a reptérre, s pont elérjük a buszt, ami a Terminálhoz vezet. Sose jártunk még ilyen helyen, így elveszettek vagyunk. Aztán, mint mindig, most is sikerül a dolog, s anyám tovább nem jöhet velünk, itt a búcsú ideje. Látom az arcán, hogy aggódik. Jól teszi. Minden soron átjutunk, minden nagyon újnak tűnik. Sokat állunk és várunk, míg ténylegesen is elfoglaljuk üléseinket. Életünk első repülése! Hátul, a szárny mögött, amikor a nyomás összezúz, hangosan éljenzek, mert a panoráma leírhatatlanul szép. Az érzés pedig földöntúli. 

Act 1 – Brüsszel.

Charleroi repterére érünk, s heves szép fogad minket, de örömünk nagy, mert az eső nem jött üdvözölni. Most még sok a magyar körülöttünk, de már előkúszik az idegen érzés. Egy buszt keresünk, de túl izgatottak vagyunk, s elmegyünk mellette. Keresztbe, hosszába, térképet forgatva rájövünk, hogy ott vagyunk, ahol lennünk kell. Első nyelvpróba Andi számára, az „A” busz pedig száguld velünk a Gare du Midi pályaudvarra, Brüsszelbe. Vasárnap van, ami annyit jelent, hogy piac van! A maga zajos bájával, de én élvezem. Eszünk, s iszunk, azon tanakodunk, hogy milyen könnyen elértünk ide, semmi komplikáció nem történt. Ám most van; nem találjuk a nekünk kellő villamost. Azt se tudjuk, hol keressük. Kóválygunk és forgatjuk a térképet, elkezd szakadni az eső, büdös van és hideg. Fáradtak vagyunk, de a villamos sehol. Aztán rájövünk, hogy bennünk van a hiba, össze kellett volna ismerkedni a brüsszeli tömegközlekedéssel, hogy ne legyen furcsa, hogy a metró föld felett, a villamos pedig föld alatt közlekedik. Rácsodálkozunk erre a bonyolult rendszerre, majd indulunk a hotelünk irányába. A villamos ablakából már látjuk a Meininger fegyházszerű épületét. A táskáinkat lepakoljuk, majd négyig nyakunkba vesszük a várost! A főtér itt a legnagyobb attrakció, s szerencsére tőle csak egy út választ el, ami 10 perc alatt legyalogolható kényelmes tempóba. Rengeteg üzlet, étterem, még több söröző. Kiskereskedés sehol, ez már most furcsa. Arab, indiai és néger emberek sétálnak az utcán, de ehhez hamar hozzászokunk. Sok a bevándorló, olyan, mint egy olvasztótégely, echte belgát sehol nem látunk. Lassan kiérünk a Grand Place-re, s a szavunk eláll. Ekkora már a fényképezőgépünk is igen leterhelt. Csokoládé boltok minden sarkon, gyönyörű házak s üzletek. Zajlik az élet, sok a turista, még több a látnivaló. A Grand Place. Erről a térről verset kéne írni. Gigászi, gyönyörű és hihetetlen. Nem, nem érted: HI-HE-TET-LEN! Olyan büszkén emelkedik magasba, amit még nem láttam. Ez a tér a maga gigászi méreteivel egy csoda. Ehhez a sokkhatáshoz pedig még hozzáadódik a híres Pisilős kisfiú, Szent Mihály - és Szent Gudula – székesegyház, s egyebek. Mintha betéptünk volna, olyan boldogan térünk vissza a hotelbe, ahova bejelentkezünk, hogy elfoglaljuk szállásunkat. Tökéletes ágyak várnak, s pár óra tervezés és játék után elalszunk, mert holnap ugyanitt folytatódik a kaland.