Miért nehéz diáknak lenni? Jogosan merülhet fel a kérdés, elvégre anyáinknak, apáinknak, de főleg nagyszüleinknek még nem volt ennyire nehéz. Gondolom. Gondolom, mivel az én piciny családom közül én vagyok eddig messze a legjobban iskolázott. Anyám mindig büszkélkedett a színötös bizonyítványával, amikor még általános iskolás voltam, és rettentően lusta, hármas-négyes… amikor a matematika nehezebbé kezdett válni, akkor pedig kettes tanuló. Már fogalmam sincs milyen lett az a bizonyítványom, de azt tudom, hogy az érettségim nem lett annyira rossz, mint várták. De milyen is volt az általános? Hát, ahogy én emlékszem… az nem számít, de ahogy visszagondolok rá 21 éves fejemmel, azt kell, mondjam teljesen felesleges egy bizonyos szempontból. Arra persze jó volt, hogy nyolc évig szocializálódjon az ember és megtanuljon alapvető dolgokat, mint például a helyesírás vagy a számolás, történelmünk egy szeglete. Nyolc év viszont sok erre, főleg, hogy a történelmünk minden, csak nem aktuális, hogy a helyesírást csak olvasással és írással lehet tökéletesíteni, a számolás pedig készség kérdése, a matematikát meg minden tizedik ember utálja. Ezen kívül még rengeteg óra, különböző dolgok, rengeteg lexikális tudás. Kérdem én, ért valamit az a rengeteg magyar nyelvtan? Semmivel sem többet, mint az irodalom – pedig imádtam, faltam a verseket, ebben mindig remek kompetenciát mutattam. Kérdem én, volt bármi gyakorlati feladat vagy teszt, ami által dönteni tudtunk, hogy milyen középiskolába menjünk tovább? Számomra nem. Oda, ahova felvesznek, meg közel van. Nem mintha lett volna beleszólásom a dologba. Amúgy arra gondoltam, hogy rajziskolába szeretnék menni, mert abban is mutattam kompetenciát – szerintem. Itthon viszont nem sokat törődtek ezzel, főleg, hogy a nevelőm lánya sokkal ügyesebb volt nálam, és két dudás nem fér meg egy csárdásban. Ezen kívül más nem érdekelt, nem tudtam hova akarok tovább tanulni, mert nem kaptam jelzőlámpákat és biztos támogatást az iskolában. Nem tanított meg arra, ami egy fiatal elmének a legfontosabb: hogy miben lehetek jó, hogy milyen sok dolog van, ami érdekelhet. Pedig egyszerű lett volna a gyerekfejnek: sok látványos dolog, kevés elmélet és rengeteg gyakorlati feladat.

Na de mit hozott a bizonyítvány, s otthon mire szánták el magukat? Nem másra, minthogy bedugnak egy kereskedelmi középiskolába. Engem, aki világ életében humán beállítottságú volt, a reál és természettudományi tárgyakból pedig csak bukdácsolt (kivéve…). Miért? Mert ez logikus döntés; kereskedelem mindig volt, van és lesz. Kereskedelmi szakember leszek! Hah! Parádésan leérettségiztem, de szerintetek az lettem? Hát persze, hogy nem. Német előkészítős voltam, rengeteg órában tanultam a kibaszott németet, pedig akkora már nagyon gyűlöltem. Gazdasági, áruforgalmi és marketing óráim voltak. Rengeteg oldalnyi maszlag, csoportosítások, számolások és esszék. De most belegondolva, mit értem vele? Szerintem semmit. Attól még, hogy lenyomták az elméletet a torkomon, még fogalmam sincs, hogy mit tesz egy cég vezetője, vagy hogyan működik a bank. Mert nem úgy, ahogyan a könyvekben azt leírják. Egyedüli tényleges tudás, amit szereztem az a pénztárgépkezelés volt. Tudjátok mi a vicc? Csupán annyi, hogy elavult eszközökkel kellett dolgozni, elavult módszert tanultunk, ergo, semmit nem érünk vele. Csak egy újabb felesleges papír. No rendben, az informatika megérte, lett ECDL vizsgám, de azok alapok voltak, olyan alapok, amiket már azelőtt is tudtam. Programozni valamiért senki nem tanított meg, holott akkor már régen tudtam CSS-t és PHP-t kódolni, valamint sokkal gyakorlottabb voltam képszerkesztésben, mint bárki más. A középiskolás történelem volt viszont az igazi vicc. Újra meg újra ugyanazokat az eseményeket kellett megtanulni, mint általánosban. Mi ez, ha nem a világ legmókásabb dolga? És a természettudományos alapozók, édes istenem! Kémia, fizika, biológia, földrajz! Rendben, elfogadom. Ekkor már volt annyi élettapasztalata az embernek, hogy eldöntse melyik érdekli egyáltalán, melyikben mutat tehetséget. Ám ismét csak elmélet, elmélet, elmélet. Mintha könyvekre lehetne generációkat alapozni. Senki sem mondta el, hogy kiért baromi király biológiát tanulni… vagy fizikát, kémiát. A tanárok már úgy álltak nekünk, hogy lenyomják azt a két évet, úgysem akarunk ezzel foglalkozni. Ők is tudták, hogy muszáj-órák. De ennek nem feltétlenül kellett volna így lennie.

Lehet, hogy ha későbbre időzítik és csak egy évet szánnak rá, de az alatt az egy év alatt elmagyarázza nekem egy tanár, hogy a fizika miért egy csodálatos és fennkölt tudomány, akkor most asztrofizikát tanulnék. De nem, mert fizikán csak törvényeket tanultunk, ráadásul olyanokat, amiket nem demonstráltak előtte. Nos, így marha nehéz bármit is komolyan venni. Lehet ott volt a probléma, hogy valamiből túl sokat, valamiből túl keveset mutattak. Túl kevésre volt már példa, túl sokra pedig ott a matematika. Félig objektív dolog ez, félig személyes. Nem nagy titok: gyűlöltem! Soha nem voltam benne elég jó, nem vitt rá a lélek a gyakorlásra, számomra egyet jelentett a sikertelenséggel ez a tantárgy. Szégyen, nem az, de megbuktam belőle, s rettegtem, hogy mi lesz az érettségin. Egy időszakban ugyan volt egy csodálatos tanárom, aki mellett könnyű volt megérteni mindent, s így négyes lettem, de amúgy mindig csak sikertelenség ért ezzel kapcsolatban, kettesnél jobb jegyet nem kaptam, csak annál a szent asszonynál. Akkor még nem tudtam volna megfogalmazni, hogy ez miért pontosan felesleges. Azt sem tudtam, hogy mire használjam! Most már persze tudom, hogy mire használhatnám mindazt a tudást, amit megpróbáltak megértetni velem. Igen, ha programozónak mentem volna, akkor most nagy gázban lennék. De nem lettem programozó, nem mentem matematika-fizika szakra, hogy tanár lehessek. Egy csomó olyan dolgot kellet görcsös idegességben, erőltetett tempó szerint megtanulni (a mintatervet követni kell, baszdmeg akkor is, ha kitör a háború!) amit más országokban a felsőoktatásba szánnak a diákoknak! Felsőoktatásban! Integrálás, meg a kis térdem kalácsa, elmehet bárhová, mert ez megint csak olyan dolog, amivel maximum a haveroknak lehet felvágni, de még ők is megharagszanak érte! Sok hűhó a semmiért.

Mondom mindezt úgy, hogy fantasztikus középiskolából jövök! Oké, ez hazugság… de az nem, hogy fantasztikus közösségből jövök! A középiskolám nem tudott felmutatni sok eredményt, országos viszonylatban hátul kullogott. Aztán elindították a nyelvis előkészítőket, megjött az osztályunk – akik így visszagondolva eléggé kompetensek voltak – s tőlünk várta mindenki a csodát. Meg is kapták, sorra nyertük a versenyeket. Meggyőződésem, hogy mi – személy szerint nem én – húztuk fel a színvonalat. Na de nem ez a lényeg. Olyan közösség voltunk, akik képesek a kritikus gondolkodásra, akiknek számít, hogy mit, hogyan és kitől tanulnak. Sokkal többet engedtünk meg magunknak, mint bárki más. Az osztályfőnökünk pedig a végéig kitartott mellettünk. A középiskolám egy lepukkadt házrész a nyolckerben, mindenféle kisebbség megtalálható a falai között (ezt, mint kisebbségszociológiát tanult ember mondom) és nem hallottam sok jót róla. Ennek is megvoltak a maga bajai, amit a rendszer akasztott rá, de egy valamiben überelte az összes kibaszott gimnáziumot és annak lenéző diákjait (tisztelet a kivételnek). Azok között a falak között voltak ember, akik megtanítottak gondolkodni. A logikát nem a matematika verte bele a fejembe, hanem az, amikor a magyar tanárnőm leült velem szembe és azt mondta: Gondold át, aztán írd le. Én nem rághatom a szádba az elemzését ennek a műnek. Mennyire igaza volt! Mennyire átkozottul igaza volt! Imádtam ezután elemezni, kutatni, s amúgy Szirmait is ekkora ismertem meg, az összhang pedig fantasztikus volt. A magyar tanárnőm legyen örökké áldott, mert ha ő nincs, ilyen vehemens ma én se lennék. Több olyan tanár kéne… a legtöbb embert leültetném kerek asztal elé, hogy nézze végig az egyik kedvenc sorozatom, a Gokusent! Nézze csak végig, mi mindent kellene tennie egy tanárnak, aki arra adja a fejét, hogy tanít. Nem csak szépen megfogalmazott mondatokat, hanem valami hasznosat, amit hozzáadhat a jelleméhez. Mert a tudás hatalom, csak azt a tudást manapság már nem kaphatod meg. Na de itt jön a java.

Érettségi után fejemet adtam arra, hogy lediplomázok. A szakom választásába már nem szólhattak bele a szüleim, nem engedtem. Sokat gondolkodtam, hogy főiskolára menjek, vagy szakmát tanuljak, de végül úgy döntöttem, hogy távozom. Mint Charlie, én is elhagytam a várost, elszakadtam itthonról, ezzel pedig nem kis stressz alá helyeztem a családom, illetve a barátnőim, akik ugyanabba a pesti iskolába mentek szakmát tanulni. Tudjátok, az lett volna a kényelmes, ha velük tartok, de én túl őrült voltam. Én abszolút úgy választottam, ahogy a szívem diktált. Semmi logika nem volt benne. Tudtam, mi érdekel, tudtam, hogy miben vagyok jó és azt is tudtam, hogy kinek a lábnyomait akarom követni. Hát így kötöttem én ki Nyíregyházán. Nem azért mentem oda, mert csak oda vettek fel… azért mentem oda, mert csak ezt a helyet jelöltem be! Minden bizodalmamat, álmomat és vágyamat egy olyan városra, iskolára bíztam, amit még életemben nem láttam. S mit adott az iskola nekem, a saját életemért cserébe?

Én vagyok az a lány, aki nem alszik a vizsgái előtt. Én vagyok az, aki tisztességesen megcsinálja a beadandóit, nem csak kimásolja őket. Ó igen, én vagyok, aki nem jár be az órákra, és rengeteget hiányzik kollégiumi lakó létére, de én vagyok az is, aki megtiszteli a tanárt, és nem puskázik, hanem tényleg tanul! Tanulok, mint egy idióta, bár nem folyamatosan, hanem egyszerre rengeteget. Teljesen mindegy, mert másnapra úgyis elfelejtem. Több tízezer oldal, rengeteg szakirodalom. Öreg és kopasz, szakállas és ősz emberek könyvei, akik nem tudnak rajtam segíteni! Csak a saját nevemben beszélhetek, de tessék, talán az is valami! Itt vagyok, félig már megtettem az utamat, ha a tanáraim is úgy akarják, nem fogok félévet csúszni. Tehát a félidőben vagyok, mögöttem megannyi óra és tananyag. Elméleti tananyag. Gyakorlati volt, de elenyésző. Szerintetek azt érzem, hogy szakember lennék? Nem! Úgy érzem magam, mint egy idióta. Anett mindig azt mondja nekem, hogy mennyire okos vagyok, pedig semmihez nem értek! Egy idióta vagyok, s azt nem átallnak az öreg tanáraim is az orromra kötni, akik tán már elfelejtették, hogy az évek tették őket rohadt műveltté, nem pedig az, hogy a tanáraik szívatták őket, lenézték őket. Nos igen, nem feltétlenül azt tanulom, ami érdekelt. Ha tanulom is, maximum a történelmét. De mit érek a történelemmel, régi emberek mondásaival? Az én területemet például erősen érinti az aktuális politika, a tanáraim mégis belepirulnak! Nonszensz! Na ezt adta az iskola, rettegést.

Rettegést, hogy nem tanultam semmit, elfecséreltem értékes éveket az életemből, s hogy majd sehova nem tudok elhelyezkedni. Lesz egy diplomám jobb esetben, de a fejem akkor is üres lesz, mert megannyi mondatot tanultam meg, nem pedig azt, hogyan kell élni a világban, eladni magam és végezni a feladatomat. Reménytelenséget adott, teljesen kilátástalan vagyok. Miért? Mert a szobatársam a tökéletes ellentétem. Amit tanul, az gyakorlati dolog, ott nyomon követhető a tudás, a fejlődés és az is, hogy majd talán, ha kicsit megváltozik és jobban eltudja magát adni, akkor nagyon sikeres lehet! Már most is sikeresebb, mint én valaha leszek. Az irónia: azt tanulja, amit gyerekkoromban én szerettem volna. Nagyon büszke vagyok rá, de azt kívánom bárcsak magamra is büszke lehetnék. Mindenki tudja, hogy jobb már nem lesz, az oktatási rendszerünk egy kalap szart nem ér, a kitermelt emberei pedig annyit se. A földrajz, amit valaha annyira szerettem, már nem más, elméleti anyagok hatalmas lavinája, tűzkerülgetés, irreleváns és nem aktuális dolgok összessége. Csodálatos, de megfáradt tudomány, a tanítói pedig hasonlóak. Okos, intelligens, bizonyára fantasztikus szakemberek, akik viszont idősek, nem tudnak lépést tartani a világgal s annak igényeivel. Nagyon nehéz ezt leírni, de így érzem, így vettem észre, s aki hasonló cipőben evez, mint én, illetve nyitott szemmel jár, az szintén láthatja, hogy haldoklunk, én legalábbis biztosan. Azt hiszem, minden itt van a kis írásomban, ami megmagyarázza, hogy miért olyan nehéz diáknak lenni. Tudjuk, hogy nem volt ez mindig így, tudjuk, hogy máshol eredményesebben megy, s tudom azt is, hogy vannak ellenpéldák, de ez itt nem Finnország, nem a finn csoda, hanem a magyar valóság, ami számomra még soha nem fájt ennyire.